Andor László: Bevándorlási trilemma

Recseg-ropog az Európai Unió intézményrendszere – megszokhattuk ezt az elmúlt évek során. Fél év alatt azonban a válság súlypontja áttevődött a valutaunióról a bevándorlás ügyére, azon belül is a menekültügyre. A hirtelen felgyorsult beáramlás felkészületlenül érte az EU-t és elsősorban a szíriai és más ázsiai menedékkérők útvonalán fekvő peremországokat.

Paul De Grauwe, a neves flamand közgazdász párhuzamot vont a két válság között, mindkettőben kiemelve az intézményrendszer felemásságát, fejletlenségét. Maastricht és Schengen nagyjából ugyanannak a történelmi kornak a termékei, és hasonló okoknál fogva ma kétséges a túlélésük.

Ha Maastrichtot nézzük: egy valutaunió jött létre, közös gazdasági kormányzás és közös költségvetési eszközök nélkül. Amikor kitört a válság, a szabad tőkemozgás inkább destabilizáló hatású volt, hiszen sem a pénzügyi rendszer szabályozása, sem fiskális transzferek nem álltak rendelkezésre az aszimmetrikus sokkok kivédésére vagy mérséklésére.

Ami Schengent illeti, a helyzet nagyon hasonló. Létrejött a mozgás szabadsága, de a szükséges biztonsági infrastruktúra nélkül. A kockázatkezelő és válságkezelő mechanizmusok hiánya vagy fejletlensége teszi kétségessé az unió túlélését Maastricht (valutaunió) és Schengen (személyek szabad mozgása) szempontjából egyaránt.

Az EMU szervi problémáinak elemzése rendre visszakanyarodik a Nobel-díjas Robert Mundell elméletéhez, az optimális valutaövezet kérdéséhez. A probléma dióhéjban a „lehetetlen szentháromság” fogalmán mutatható be, miszerint egy országban nem állhat fenn egyszerre szabad tőkeáramlás, rögzített valutaárfolyam és autonóm monetáris politika. Az első az EU lényegéhez tartozik, a másodikat Maastricht betonozta be, következésképpen itt van nekünk az autonóm monetáris politika hiánya, ami általában az autonómia hiányát hozza magával számos EU-tagországnak, különösen az eurózóna perifériáján, és leginkább válság idején.

A megfelelő tényezők megváltoztatásával egy lehetetlenségi trilemma felállítható az unió schengeni dimenziójában is, legalábbis ami a mai válsághelyzetre vonatkozik. A három szempont, amelyeket össze kellene egyeztetni: hatékony határőrizet, a menekültek humánus megsegítése, valamint a gazdasági bevándorlás fenntartása és a bevándorlók társadalmi integrációja. Úgy tűnik, a három elv közül legalább egy sérül, különösen az EU perifériáján, és különösen válság idején.

Mindhárom szempont legitim és fontos. A külső határok hatékony őrizete nélkül nem tartható fenn a belső határok könnyű átjárhatósága. Menekültek megsegítése alapvető emberiességi feladat, amellett persze, hogy nemzetközi egyezmények is köteleznek bennünket rá. Harmadszor pedig: a gazdagabb országokba való bevándorlás a világ működésének velejárója, és jól szervezett formában kimondottan előnyös nemcsak a bevándorlóknak, hanem az őket befogadó országoknak is.

A kormányzás világa tele van hasonló dilemmákkal és trilemmákkal. A jó kormányzás pedig azt jelenti, hogy az olykor konfliktusba kerülő szempontok között is megpróbálunk összhangot, egyensúlyt teremteni. Persze külső sokkok esetében (és a 2015-ös menekültválság ilyen külső sokk) ez az összhangteremtés különösen nehéz, mégsem kerülhető meg. A politika nem fordíthat hátat egyik vagy másik szempontnak, hacsak nem akar kockázatokat és költségeket felhalmozni a távolabbi jövőre, és átörökíteni a következő nemzedékre.

Ami a bevándorlási trilemmát illeti, sem a nemzetállamok, sem az EU egészének érdekei nem szűkíthetők le csak az egyik vagy csak a másik szempontra. De ahhoz, hogy a tagországok külön-külön meg tudjanak birkózni a három feladattal – és főként egészében az EU is képes legyen erre –, komoly felkészültségre, infrastruktúrára van szükség. S ha egyes tagországok nem elég erősek ahhoz, hogy mindhárom szempontra tekintettel legyenek, akkor az EU-nak közösen kell mozgósítania erőforrásokat, és a leginkább érintett tagországok rendelkezésére bocsátani azokat.

A politikai viták szélsőséges bugyraiban és néha azok centrumában is időnként felbukkan a gondolat: a hatékony határőrizet és a biztonság oltárán fel kell áldozni a bevándorlást. Ezekre a szólamokra általában nyitottabbak ott, ahol kevesebb a bevándorlással kapcsolatos, és esetleg több a kivándorlással kapcsolatos tapasztalat. Ezen a téren létezik néhány közös európai szabály, de nincs közös EU-politika. A tagországok az EU-n kívülről saját hatáskörben fogadnak vagy nem fogadnak bevándorlókat, aminek a volumenét, dinamikáját nagyban meghatározzák a gazdasági ciklusok, a munkaerő-kereslet szempontjai.

Ha az EU egészét nézzük, az is megállapítható, hogy bevándorlás nélkül az EU népessége stagnálna, s a bevándorlásnak köszönhetően egy-egy évtized leforgása alatt 4-5 százalék népességnövekedés mérhető. Mivel a bevándorlók jellemzően az átlagnál fiatalabbak, a folyamat egyúttal az idősödés fékezőjeként is hat, és enyhíti a társadalombiztosítási rendszerekre nehezedő nyomást. Ilyen okoknál fogva foglal állást Giles Merritt, a Europe’s World folyóirat főszerkesztője sokakkal együtt: Európának nem kevesebb, hanem több bevándorlóra van szüksége az eddigieknél. Ezt az álláspontot azonban ma már nem lehet képviselni anélkül, hogy az integráció fontosságát is hozzátennénk. Amíg a bevándorlók körében mért foglalkoztatás és iskoláztatás jelentős mértékben elmarad az befogadó ország átlagától, addig a helyzet folyamatosan kockázatokat hordoz, és esetenként bővítetten újratermeli azokat.

A baj tehát nem önmagában a bevándorlók nagy száma a mai Európában, hanem a bevándorlás átalakulása az elmúlt egy év folyamán, és az integrációs politikák gyengesége az elmúlt évtizedekben. Ma azt látjuk: hirtelen megváltoztak az irányok, és hirtelen nagy lett a menekültek aránya a teljes bevándorláson belül, amivel az intézményrendszer nem képes megküzdeni. A menekültáradat lefékeződése, az ezzel járó költségeknek a jobb megosztása az EU-n belül és kívül remélhetőleg esélyt ad majd a trilemma megválaszolására nemzeti és EU-szinten egyaránt.