A jóléti államok és a bevándorlás

A több arab országot destabilizáló fegyveres konfliktusok hatalmas menekülthullámot indítottak útnak Európa felé. Csak tavaly 1,1 milliónyian jöttek Németországba. Ezzel egy időben az Európán belüli szabad mozgás alapelvének elfogadása jelentős Európán belüli migrációs áramlást váltott ki. Németországba nettó 304 ezer ember érkezett 2014-ben más EU-tagállamokból (ami rekordnak számít), és a számuk valószínűleg hasonló volt tavaly is.

Néhány EU-tagállam, köztük Ausztria, Magyarország, Szlovénia, Spanyolország, Franciaország és a kezdetben a menekülteket még örömmel fogadó Dánia és Svédország azzal reagált a menekültáradatra, hogy gyakorlatilag felfüggesztette a schengeni megállapodást, és ismét határellenőrzést vezetett be. A közgazdászok ezen nem nagyon lepődtek meg. Az 1990-es években tucatnyi tanulmány foglalkozott a jóléti államokba való bevándorlás kérdésével, a mostanra nyilvánvalóvá vált problémák közül pedig sokat körbe is jártak.

A jóléti államok azon az elven alapulnak, hogy akik átlag feletti jövedelemmel rendelkeznek, több adót és járulékot fizetnek, mint amennyit visszakapnak a közszolgáltatások formájában, miközben azok, akiknek az átlagnál alacsonyabb a keresetük, kevesebbet fizetnek be ahhoz képest, mint amennyit kapnak. Ez a redisztribúció, amely a nettó állami forrásokat az alacsonyabb jövedelmű háztartásokba irányítja, a piacgazdaság ésszerű korrekciójának számít, és egyfajta biztosítást jelent a nehézségekkel szemben.

A jóléti államok alapvetően nem összeegyeztethetők az emberek országok közötti mozgásával, ha az adott államba érkezők azonnali és teljes hozzáférést kapnak az állami juttatásokhoz. Ilyen esetekben az országok jóléti mágnesként működnek, és sokkal több migránst vonzanak magukhoz, mint amennyi gazdasági értelemben ajánlatos lenne, miután a bevándorlók a bérük mellett segélyt is kapnak állami transzferek formájában. Ha a migránsok csak bért kapnának, akkor az a migráció hatékony önszabályozását valósítaná meg.

David Cameron brit kormányfő ebből a helyzetből a helyes konklúziót vonta le: a jólét vonzereje nemcsak az emberek nem hatékony földrajzi elosztását eredményezi, hanem leépíti és károsítja ezt a fajta vonzerőt. Emiatt David Cameron a befogadási elv korlátozását követeli még az Európán belüli gazdasági migránsok esetében is. Még ha ők találnak is munkát – mondja David Cameron –, csak négy év után kaphatnának adóból finanszírozott jóléti juttatásokat. Jelenleg csupán a nem dolgozó uniós migránsok esetében alkalmaznak ilyen kivárási időszakot. Utóbbiak csak akkor kapnak teljes hozzáférést az állami juttatásokhoz, ha már öt éve az Egyesült Királyságban élnek.

A javaslat nem szükségszerűen okoz nehézséget az uniós migránsok számára, egyszerűen csak azt jelenti, hogy hazájuk finanszíroz meg bármilyen olyan támogatást, amelyet igényelnek a négyéves időszak során. Valóban sok szól amellett, hogy a származási ország, vagyis a migránsok hazájának elve nagyobb hangsúllyal szerepeljen az uniós szabályozásokban: a migránsok származási országának egy meghatározott időszakon (éveken) át továbbra is szociális juttatásokat kellene nyújtania a bevándorlónak, amíg a befogadási elvet nem alkalmazzák.

Nehéz azt belátni például, hogy a spanyol államnak miért kellene támogatnia egy munkára képtelen németet, aki úgy dönt, hogy Mallorcán fog élni. Ugyanilyen valószínűtlen lenne az is, ha megtagadnánk ettől az embertől a jogot arra, hogy megválassza lakóhelyét, csakis a spanyol állam védelme érdekében. Ha komolyan akarjuk venni az emberek szabad mozgását, akkor le kellene számolnunk a fogadó állam juttatásaira való azonnali jogosultság szentségével.

Ez természetesen nem vonatkozik az EU-n kívüli országokból érkező gazdasági migránsokra, még kevésbé a menekültekre. A származási ország elvét általában lehetetlen alkalmazni ezekben az esetekben. Az ismertetett okok miatt azonban nem lehet ezeket a migránsokat százezerével a jóléti államba integrálni anélkül, hogy az ne veszélyeztetné a jóléti rendszer életképességét.

Ezért a jelenleg elterjedt, bért helyettesítő juttatási rendszert – amelyet akkor alkalmaznak, amikor az adott egyén nem dolgozik – egy olyan mechanizmussal kellene felváltani, amely kiegészítő bért és közösségi munkát kínál fel az illető személynek. Ez csökkentené a szociális juttatások nettó költségét, és gyengítené az ösztönzőket a migránsok számára. Andrea Nahles német munkaügyi miniszter nemrégiben ugyanezt javasolta, megvédve a németek által 1 eurós órabérű állásoknak (one-euro-jobs) nevezett koncepciót, amely alapvetően a jóléti juttatást bérré alakítja át. Ez logikus javaslat egy kaotikus helyzetben. Ha az Európán belüli szabad mozgást fenn akarjuk tartani – és ha a nem EU-állampolgárok jelentős beáramlása folytatódik –, akkor az európai jóléti államoknak egy igen komoly választással kell szembenézniük: vagy változtatnak az eddigi módszereken, vagy összeomlanak.