Andor László: Két út áll előttünk

A 2008-ban kirobbant globális pénzügyi válság, és még inkább a 2010 óta tartó eurózóna-válság felszínre hozta mindazokat a mélyben rejlő ellentmondásokat, amelyek az európai Gazdasági és Monetáris Uniót (EMU) kezdettől fogva jellemezték. Maastricht egy olyan valutauniót hozott létre, amelynek a fiskális unió hiánya miatt a fenntarthatósága, a politikai unió hiánya miatt pedig a legitimitása kérdéses.

A maastrichti alapokon nyugvó modell egyre kevésbé védelmezhető és tartható fenn. Az EU előtt két út áll: vagy határozott lépésekkel megerősítjük az építményt, vagy visszabontjuk egy mindenki által vállalható szintig (ez nem feltétlenül a szabadon lebegő nemzeti valutákat jelentené; lehetne például a 80-as években létezett Európai Monetáris Rendszer, EMS felújítása is).

Az EU intézményei és a tagországok 2012-ben a megerősítés felé vették az irányt, de az átalakítás mindmáig felemásnak, nyögvenyelősnek mondható. Négy évvel ezelőtt négy, tavaly pedig öt EU-intézmény elnöke foglalta dokumentumba a valutaunió reformjának szükségességét, mégsem mondhatjuk, hogy a reform lefutott ügy lenne. A rendszer most sem működik túl jól, az eurózóna gazdasági fellendülését egyszeri, ad hoc, kreatív intézkedések segítették elő.

Az alapvető probléma az, hogy nincsenek rendszerszintű eszközök a rendszeren belüli aszimmetriák és ciklikus visszaesések kezelésére. Valutaleértékelési lehetőség hányában a deficites országok belső leértékelésre kényszerülnek, míg a többlettel rendelkező országok folyamatosan tőkét exportálnak a világ más tájaira az eurózónán belüli beruházás helyett.

A pénzügyi rendszer válságára megoldást kínál a Bankunió, amelynek kiépítése folyamatban van. Az aszimmetriák és ciklikus visszaesések kezelése továbbra is nyitott kérdés; megoldást a fiskális unió valamilyen eleme, ideális esetben automatikus stabilizátorok valamilyen formája jelentene. Hasonló visszásság, hogy az Európai Központi Bankot folyamatos támadások érik, valahányszor aktivitást mutat az eurózóna megmentése érdekében.

A jelenlegi egyensúlytalanságokkal, bizonytalansággal megterhelve az eurózóna csak lassabban tud növekedni, mint a zónán kívüliek, és az EU egésze lassabban tud növekedni, mint más fejlett térségek, például az Egyesült Államok. A tökéletlen valutaunió nemcsak az eurót használó országoknak okoz versenyhátrányt, hanem az EU egésze számára is. Emiatt Magyarországnak is – bár még az eurózónán kívül tartózkodik – érdeke, hogy a valutaunió rekonstrukciója folytatódjon; még akkor is, ha ez (átmenetileg) a kétsebességes Európa egyes vonásait villantja fel.

A válság időszakában, illetőleg a válság ellenére az eurózóna bővítése zavartalanul folytatódott az elmúlt években. Nem nagy meglepetés ez abból a szempontból, hogy mindazok az országok, amelyek 2004-ben (és azután) csatlakoztak az EU-hoz, kötelezettséget vállaltak az euró bevezetésére. A valóságban persze egészen különböző magatartásformákkal találkozunk, hiszen a tagországok jelentős mozgástérrel bírnak abban a tekintetben, hogy milyen gyorsan teljesítik a csatlakozási kritériumokat.

Hogy kinek mi az előnyös vagy célszerű, számos tényezőtől függ. Úgy tűnik, Szlovákiának “bejött” a gyors, huszáros csatlakozás, de nem állítható, hogy Csehország “pórul járt” volna azzal, hogy már a kezdet kezdetén lehűtötte a kedélyeket, és lényegében egy opt-out nélküli brit jelmezt öltött magára.

A nyugati országok nem sürgetik az eurózóna bővítését, sőt néha aktívan akadályozzák. Litvánia első jelentkezésekor például az EU nem alkalmazta azt a rugalmasságot, amelyet a régebbi tagországok esetében tapasztalhattunk (első alkalommal minimális inflációs többlet miatt elutasították). Ugyanakkor el kell ismerni azt, hogy a valutatanács (currency board) rendszerét az ERM-II helyettesítőjének elfogadták, politikai nyitottságról árulkodik, miközben közgazdasági logikája megkérdőjelezhető.

Az EU-csatlakozás időszakában az új tagországok az euró bevezetésének nehézségeit gyakran alábecsülték. Ez történt például 2003 nyarán, az első hivatalos magyar céldátum (2008) kitűzésekor is, amikor a kormányzat éppen a fiskális konszolidáció ösztönzőjeként hirdette meg az ambíciózus programot. Visszatekintve a korrigált dátum (2010) is túlontúl optimista volt, bár tegyük hozzá: ez idő tájt Lengyelország is a 2010-es és 2011-es csatlakozás között vacillált.

A keleti tagországokat áttekintve azt mondhatjuk: az euróbevezetés terén a kisebb országok lehagyták a nagyobbakat, és ez így logikus. Olyan országok, amelyek a monetáris politika autonómiáját már nem igazán veszíthetik el (Horvátország, Bulgária), ma az eurózóna-bővítés természetes jelöltjeinek számítanak. Ugyanakkor Lengyelország múlt év végén hatalomra került kormánya egyik első lépésével lefékezte az amúgy is csigatempójú csatlakozási folyamatot (megszüntetve az ügyért felelős kormánybiztosi posztot).

Nemcsak az EU, hanem Magyarország is két út előtt áll. Választhatja a cseh utat, vagyis az euró bevezetését meghatározatlan időre jegeli, annak ellenére, hogy a kritériumoknak többé-kevésbé megfelel. Dönthet úgy is, hogy a kedvező adatokat kihasználva végrehajtja a nagy ugrást (amihez persze esetünkben valószínűleg az alaptörvény módosítása is szükséges).

Tízegynéhány évvel ezelőtt az MNB számszerűsíthető, szignifikáns GDP-többletet jósolt az euró bevezetése esetére. Ha ez pont abban a formában nem is biztos, hogy érvényesül, Magyarországnak szüksége lehet a monetáris kooperáció bizalomerősítő hatására. A magyar gazdaság potenciális teljesítménye romlott ugyan a legutóbbi években, ennél is súlyosabb azonban az a befektetői bizalomhiány, amely az országot övezi.

Ezért is érdemes átgondolni, hogy egy hiteles eurócsatlakozási program mekkora bizalomépítő hatással lehetne a következő években. Ugyanakkor senki sem gondolhatja, hogy a bátor valutareform pótolhatja a gazdasági növekedés más fontos összetevőit, mint a jogbiztonság vagy a humántőke-beruházás.

A másik oldalról nézve: át kell gondolni, mit ér az autonómia. Mire használjuk ki az autonómiát, amit a nemzeti valuta megléte jelent? Nem lehetséges-e, hogy a nemzeti valuta feladása árán nagyobb fokú stabilitást és befektetői bizalmat nyerhetünk cserébe? A válasz azon is múlik, hogy az ország már egy megreformált eurózónába lép-e be, vagy sem.

Amennyiben az EMU reformja gyorsabb lesz, mint amennyi idő alatt Magyarország csatlakozása megtörténhet, az euró bevezetésétől inkább pozitívumok remélhetők, és érdemes azt felvenni a gazdaságpolitika középtávú céljai közé. Ha pedig nem lesz reform (pl. valamilyen kockázatmegosztás, kiegyenlítés az eurózónán belül), akkor 5-6 év múlva már nem is nagyon lesz mihez csatlakoznunk.

Ha most, az öt elnök jelentése alapján nem indul újra a reform, és nem épülnek be újabb megerősítő elemek a valutaunióba, a rendszer a felbomlás felé fog sodródni. Ezt a kifejletet nem feltétlenül valamiféle sokkszerű pénzügyi összeomlás, hanem inkább politikai elégedetlenség okozhatja majd, amely akár Franciaországban, akár Olaszországban a nemzeti valuta helyreállítását szorgalmazó populista erőt segíthet hatalomra.

A felbomlás elkerülése érdekében persze nemcsak új eszközökön, technikai megoldásokon kellene dolgozni, hanem mindenekelőtt egy új, egyesítő narratíván is. E pillanatban ez is hiányzik. Közben a közös valuta rossz teljesítménye folyamatosan erodálja a kormányzati szereplők politikai tőkéjét, amire pedig az átalakításhoz szükség lenne. Magyarország dilemmája érdekes, a kérdéssel foglalkozni kell, ennek súlya és komplexitása azonban eltörpül az általánosabb európai patthelyzet mellett.

Mellár Tamás, a Pécsi Tudományegyetem professzora (Világgazdaság, jan. 27.), Karsai Gábor, a GKI vezérhelyettese (VG, jan. 30.) és Inotai András, az MTA professzora (VG, febr. 5.) az euró bevezetése mellett, Pogátsa Zoltán, a Nyugat-magyarországi Egyetem docense (VG, jan. 28.) pedig ellene érvelt. Andor László korábbi EU-biztos után Duronelly Péter, az Aegon portfóliómenedzsere és Forián-Szabó Gergely, a Pioneer befektetési igazgatója következik.