Sosem teljesül Matolcsy álma

Nem könnyű egy kicsi házban élni úgy, hogy a szomszédban palota emelkedik. Frusztráló, kényelmetlen, kellemetlen érzés. Magyarország az elmúlt száz évben sem tudott hozzászokni ehhez, miközben palotát sem tudott építeni. Mostanra már Matolcsy Györgyöt, a jegybank elnökét is nagyon aggasztja, hogy Ausztria gazdaságát nem sikerül utolérni, bárhogy próbálkozunk. Marx a házikós hasonlatával az elmúlt huszonöt évet így jellemezné: a környező országok kicsiny házikói egyre inkább épülnek-szépülnek, nagyobbá válnak, miközben a rendszerváltáskor legnagyobb ígéretnek látszó magyarokéról folyamatosan potyog a vakolat, lassan kunyhócskává válik a többiekhez képest.

A palotánk felépítésére, vagyis Ausztria utolérésére most újabb huszonöt évet adott magának és a kormányfőnek Matolcsy. Ehhez azonban sokkal gyorsabban kell növekednünk, mint nyugati szomszédunknak. A gazdaság fejlettségi szintje alapján erre akár jó esélyünk is lehetne, hiszen elég távol vagyunk a technológiai élvonaltól ahhoz, hogy kézzelfogható konvergenciát érjünk el rövid idő alatt. A sógorok utoléréséhez azonban nem ártana még nagyobb lendületet venni, mint az elmúlt három-négy évben, különben legjobb esetben is 40 évet kell várnunk, hogy az osztrák színvonalon éljünk – vagy legalább megközelítsük őket az egy főre jutó GDP-ben. Ha viszont azt gondoljuk, hogy a 2012-t követő pár év kivételes teljesítménye csak átmeneti, és inkább az elmúlt évtizedhez hasonló konvergenciát tudunk elérni a jövőben is, akkor száz év sem elegendő Ausztria utoléréséhez. Egyelőre valószínűbbnek tűnik, hogy az utóbbi pályán haladunk.

Nemcsak azért lesz lassú a felzárkózás, mert már szüleink is azt hallhatták, hogy hamarosan utolérjük a fejlett országokat, hanem azért is, mert a fiatalok sem hisznek ebben. Pedig kétségtelen: a második világháború óta a rendszerváltás után jöttek el a legkedvezőbb évtizedek ahhoz, hogy felzárkózzunk. Nem korlátoz a fejlődésben a rendszerváltás előtti időszak elhibázott gazdasági modellje, miközben a NATO és az EU tagjaként megteremtődött a nyugati világ utolérésének intézményi feltétele. A konvergencia lassú folyamatát azonban egyre kevesebben várják ki: mind több fiatal egy szempillantás alatt utoléri Ausztriát – úgy, hogy odaköltözik. És máris elérkeztünk a gazdaság felzárkózásának egyik legsúlyosabb akadályához.

Azon azonban mégsem csodálkozhatunk, hogy sok honfitársunk próbál szerencsét külföldön – és ami az igazi probléma, hogy ha bejönnek a számításaik, akkor eszük ágában sincs hazajönni. A gazdaság növekedési képességének korlátozásához éppúgy hozzájárult az oktatásra fordított kiadások folyamatos csökkentése, mint az elmaradó fejlesztések. Utóbbit nemcsak a magánberuházások zuhanása, hanem a külföldi működőtőke beáramlásának elapadása is korlátozza. Így máris elfogytak a növekedés neoklasszikus alapjai: sem a rendelkezésre álló munkaerő mennyisége és minősége, sem a tőke nem tud érdemben hozzájárulni a tartós felzárkózáshoz.

De ne is foglalkozzunk ezzel, hiszen a neoklasszikus iskola tanításait már úgyis elsodorták az új tanok. Nézzük hát, hogy az új intézményi közgazdaságtan tanításai alapján mire jutunk. Nos, sokan kételkednek abban, hogy Magyarországon olyan intézményrendszer lenne, amely képes stabilitást és biztonságot vinni az emberek életébe. Legutóbb a The Economist Intelligence Unittól kapott kritikát a kabinet, mondván: minden fontos intézményt a kormány kinevezettjei irányítanak. Szerintük egyre jobban sérül a demokrácia is, és éppen az ilyen puha tényezők miatt szereplünk általában rosszul a versenyképességi rangsorokban.

Az MNB új javaslatainak megvalósításával – a munkapiaci reformoktól kezdve az állam működésének racionalizálásán keresztül az oktatás és az egészségügy talpra állításáig – biztosan felgyorsulna a konvergencia. Félő azonban, hogy ha a tervek egy részét megvalósítja is a kabinet, az elmúlt évek tapasztalatai alapján bőven lesznek olyan unortodox intézkedések, amelyek bizonytalan alapokra helyezik a palota építését.