A vágy tárgyainak megvan a maguk ára. Csak a rossz dolgoknak, például a mérgező hulladékoknak van negatív áruk, ami azzal a díjjal egyenlő, amit annak fizetnek ki, aki hajlandó azokat eltüntetni. Ez azt jelenti, hogy a negatív kamatok a pénzzel kapcsolatban azt az új perspektívát testesítik meg, hogy az „rosszá” vált?
A piacgazdaságokban a pénz az árucikkek és a szolgáltatások értékmérője. A kamat pedig magának a pénznek az értékmérője. Amikor ez az ár nulla, akkor nincs különbség abban, hogy a pénzt matracokba rejtik, vagy hitelként kölcsönadják, mivel nincs költsége a készpénz tartásának vagy hitelbe adásának.
Ha sok el nem adott burgonya ragad az árusokon a piacon, akkor elkezdik csökkenteni az árát addig a szintig (amely már igen alacsony, de még pozitív), amíg az összes burgonyát meg nem veszik. Ezzel szemben a 2008-as globális pénzügyi válság óta az történt, hogy mindig, amikor a pénz ára csökkent, az iránta való kereslet esett, és a megtakarítások mértéke nőtt. Egyértelmű, hogy a pénz nem úgy viselkedik, mint a burgonya vagy más jól meghatározható jószág.
Annak megértéséhez, hogy miként lehet a pénz társadalmaink legfőbb java, miközben negatív az ára, segíthet az, ha felismerjük, hogy a pénznek, szemben a burgonyával, nincsen valódi saját ára. Képzeljük el, hogy olyan vállalkozók vagyunk, akiknek nagy összegű pénze áll a bankban, vagy egy olyan banknak vagyunk az ügyfelei, amely hajlandó lenne komoly összeget fektetni a vállalkozásainkba. Álmatlan éjszakáink vannak, mert azon töprengünk, hogy vajon új termékbe kellene-e invesztálnunk. A „Nagy Defláció” most zajló korszakában legjobban a fogyasztók jövőbeni vásárlóereje és hangulata miatt aggódunk, amiatt, hogy képesek és hajlandók lesznek-e az új termékeinket megvásárolni elég magas áron és elégséges mennyiségben.
Gondoljunk bele, hogy így kialvatlanul bekapcsoljuk a tévét vagy a rádiót, ahol azt halljuk, hogy Janet Yellen, a Federal Reserve elnöke vagy Mario Draghi, az Európai Központi Bank (EKB) elnöke a kamatok további csökkentését fontolgatja. Örülni fogunk annak, hogy a finanszírozási költségeink csökkennek? Motiváltak leszünk arra, hogy a saját pénzünket most fektessük be, amikor alacsonyabb vagy talán negatív a kamat?
A válasz: nem és nem. A reakciónk valószínűleg ez lesz: „Ó, istenem! Ha Janet Yellen és Mario Draghi újabb kamatvágást fontolgat, akkor nekik jó okuk lehet arra, hogy azt gondolják, a kereslet továbbra is alacsony marad.”
Így leteszünk a beruházási terveinkről. Ennél jobb, ha szinte költségek nélkül hitelt veszünk fel – gondoljuk –, és így visszavásárolunk cégünk részvényeiből néhányat, amivel növeljük a részvények árát. Ezzel többet keresünk a tőzsdén, a profitot pedig eltesszük a jövőbeni borús időszakokra.
A pénz ára így esik, ahogy a kínálata növekszik. A jegybankárok, akik nem jelezték előre a Nagy Defláció időszakát, most gyorsan olyan gazdasági és ökonometriai modellekkel próbálnak kiutat találni, amelyek nem adnak magyarázatot erre a helyzetre, arról nem is szólva, hogy a megoldást sem nyújtják. Miután nem hajlandóak megkérdőjelezni azt a politikai dogmát, miszerint a központi banknak apolitikusnak kell lennie, így nem gondolnak a pénzre úgy, mint ami több lenne pusztán egy „dolognál”. Így továbbra is technokrata megoldást keresnek arra a problémára, amely egy filozófiailag kifinomult politikai megoldásért kiált.
A mostani törekvésük így hiábavaló. Amint a pénz ára (a kamat) nulla lett, a központi bankok arra törekedtek, hogy állami és magánadósságok tömkelegét vásárolják meg a kereskedelmi bankoktól, ezzel ösztönözve a hitelezést. Az EKB már a bankoknak fizet azért, hogy a vállalkozásoknak hitelezzenek, miközben ezzel egyidejűleg megbünteti azokat, amelyek nem hiteleznek (a többlettartalékokra kivetett negatív kamatok révén).
Szerencsére nem minden jegybankár képtelen kreatív válaszokat adni a Nagy Deflációra. Andy Haldane, az angol jegybank vezető közgazdásza bátran azt javasolta, hogy minden pénznek digitálissá kellene válnia, amivel mindannyiunkra vonatkoznának a negatív kamatok, így egyszerre mindenki költeni kezdené a pénzt. John Williams, a San Franciscó-i Federal Reserve elnök-vezérigazgatója nemrégiben pedig amellett érvelt, hogy a Nagy Deflációt csak azzal lehetne leküzdeni, ha egyszerre vennénk célba az árszintet és a nominális nemzeti jövedelmet – ez a New Dealhez hasonló megközelítés lenne, amelyben a Fed és a kormányzat közösen lépne fel.
Az különbözteti meg ezeket a jegybankárokat a többségtől, hogy készek a független monetáris politika mítoszától megszabadulni, készek elfogadni azt, hogy a pénz a leginkább politikai jellegű árucikk, készek a készpénz szentségével szemben fellépni, és készek elfogadni azt, hogy a Nagy Defláció felszámolásához progresszív politikai agendára van szükség. Simone Weil egyszer azt mondta: „Ha meg akarod tudni, hogy milyen is egy férfi valójában, akkor figyeld meg, miként viselkedik akkor, amikor pénzt veszít.” Hasonlóképpen, ha meg akarjuk ismerni, hogy milyen is valójában a társadalmunk, akkor meg kell figyelnünk azt, hogy miként reagál a negatív kamatokra.
Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.