Tizenöt évvel ezelőtt írtam A globalizáció és visszásságai című könyvemet, amelyben a fejlődő világban a globalizációt szolgáló reformokkal szemben kialakult növekvő ellenszenvet térképeztem fel. Mostanra a globalizációnak a feltörekvő piacokon és a fejlődő országokban meglévő ellenzőihez tízmilliók csatlakoztak a fejlett országokból is. A közvélemény-kutatások szerint az amerikaiak nagy része számára a külkereskedelem számít az elégedetlenség fő forrásának. Hasonló a helyzet Európában is.
Miként lehet az, hogy azt a dolgot tekintik ennyire károsnak az emberek, amelyről a politikai vezetők és sok közgazdász azt mondja, hogy azzal mindenki jól jár? Az egyik választ a globalizációt szolgáló intézkedéseket támogató neoliberális közgazdászoktól lehet hallani. Szerintük valójában az embereknek kedvez a globalizáció, csak ők ezt nem tudják. A jövedelmi adatok azonban azt mutatják, hogy a fejlett országok lakosságának nagy része nem él jól: az USA-ban a népesség alacsonyabb jövedelmű 90 százalékánál már mintegy 30 éve stagnálnak a jövedelmek. A teljes állásban dolgozó férfi munkavállalók esetében az inflációval kiigazított mediánjövedelmek mértéke valójában alacsonyabb, mint volt 42 évvel ezelőtt. Az alsó jövedelmi rétegben pedig a reálbérek mértéke a 60 évvel ezelőtti szintekhez hasonlítható.
Branko Milanovic új könyve (Globális egyenlőtlenségek: új megközelítés a globalizáció korában) lényeges dolgokra világít rá, ahogy áttekintette az 1988 és 2008 közötti két évtizedben a fő nyertes és vesztes jövedelmi rétegeket. A nagy nyertesek közé a globális felső 1 százalék, illetve a feltörekvő gazdaságok középrétegei tartoznak. A nagy vesztesek pedig a fejlett országok alsó, közép- és munkásrétegeiből állnak. Ennek nem a globalizáció az egyetlen oka, de az egyik kiváltója.
Ez a tényező olyan erőteljes, hogy ha nem volnának szállítási költségek, és ha az USA-nak és Európának nem volna másmilyen kompetitív előnye, mint például a technológia terén, akkor lényegében olyan lenne helyzet, mintha a kínai munkavállalók folyamatosan az USA-ba és Európába vándorolnának, amíg a bérkülönbségek nem tűnek el teljesen. Nem meglepő módon, a neoliberálisok sosem tettek említést a kereskedelmi liberalizáció e következményéről, amikor azt állították, hogy az mindenkinek előnyöket jelent.
Az, hogy a mainstream politikusok ígéretét a globalizáció nem tudta teljesíteni, mindenképpen aláásta az establishment iránti bizalmat. Az, hogy a kormányzatok mentőövet kínáltak fel a 2008-as pénzügyi válságot előidéző bankoknak, miközben az átlagembereket jórészt magukra hagyták, tovább erősítette azt a nézetet, hogy ez a kudarc nem csupán egy gazdasági tévedés volt.
Az USA-ban a kongresszusban ülő republikánusok még azt is ellenezték, hogy támogatást kapjanak azok, akiket a globalizáció közvetlenül hátrányosan érint. A támogatások káros hatásai miatt aggódó neoliberálisok azokat a jóléti intézkedéseket ellenezték, amelyeknek célja a vesztesek védelmezése lett volna.
Mindkét dolgot azonban nem kaphatják meg egyszerre: ha a globalizációnak a társadalom nagyobb részének kedveznie kell, akkor erős szociális védelmi hálót szükséges kiépíteni. A skandinávok már régóta kialakították ezt a mechanizmust, amely annak a társadalmi szerződésnek volt a része, amely fenntartotta a nyitott társadalmat, illetve a nyitottságot mind a globalizáció, mind a technológiai változások iránt. A neoliberálisok máshol ezt nem tették meg, amiért most az amerikai és európai választásokon megkapják a büntetésüket.
Természetesen a globalizáció csak az egyik része a most zajló folyamatoknak, a másik része a technológiai innováció. Mindezen folyamatokról azt gondolták, hogy azok növelik majd a jövedelmeinket, illetve a fejlett országok olyan intézkedéseket vezetnek be, amelyek biztosítják, hogy az előnyök az emberek széles körében jelenjenek meg.
Ehelyett a fejlett országok olyan intézkedéseket vezettek be, amelyek úgy alakították át a piacokat, hogy az növelte az egyenlőtlenség mértékét, és aláásta a gazdaság teljesítményét. A növekedés valójában lelassult miután átírták a játékszabályokat a bankok és a cégek érdekeinek megfelelően, illetve mindenki más kárára. A munkavállalók alkuereje gyengült, és a meglévő jogszabályokat nem alkalmazták megfelelően.
Ahogy a nemrégiben megjelent könyvemben (Rewriting the Rules of the American Economy) rámutattam, most arra van szükség, hogy újra megváltozzanak a játékszabályok, és ennek magában kell foglalnia a globalizáció kordában tartását is. A Barack Obama amerikai elnök által szorgalmazott két átfogó megállapodás – a Csendes-óceáni Partnerség, illetve a Transzatlanti Kereskedelmi és Beruházási Partnerség – a rossz irányba tett lépéseknek számítanak.
A globalizáció és visszásságai című könyvemnek fő üzenete az volt, hogy nem a globalizáció jelenti a problémát, hanem az, ahogyan a globalizációt kezelik. Sajnos ezen a téren nem történt változás. Tizenöt évvel később az új visszásságok ezt az üzenetet hazavitték a fejlett gazdaságokba.
Copyright: Project Syndicate, 2016
www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.