Miért csúszunk le a versenyképességi rangsorban?

A Világgazdasági Fórum (WEF) 2016–17-es versenyképességi jelentése 138 országot rangsorol. Hazánk éppen a mezőny közepén helyezkedik el, a 69. helyen. Ez hat hellyel rosszabb, mint a tavalyi, s a leggyengébb a jelentés készítésének mintegy másfél évtizedes történetében. Lehet bírálni a jelentés módszertanát (a leggyakoribb kritika, hogy túl nagy súlyt kap benne az egyes országokban tevékenykedő üzletemberek véleménye), de két tény miatt érdemes figyelni arra, hogy ne a vélt vagy valós módszertani hiányosságokra helyezzük a hangsúlyt, hanem inkább a tanulságokon gondolkodjunk el. Az egyik, hogy a rangsor 112 mutatót használ fel a rangsoroláshoz, tehát meglehetősen széles bázisra támaszkodik. A másik, hogy a módszertan a mezőny egészére azonos, ami – különösen hosszabb távon nézve a változásokat – jól segíti az egyes országok helyének megítélését.

És itt van a legnagyobb bökkenő a magyar helyezés értékelésében. Persze önmagában is több mint elgondolkodtató, hogy mely országok környezetében helyezkedünk el – közvetlen előttünk Omán, Peru és Macedónia, mögöttünk Marokkó, Srí Lanka és Barbados foglal helyet – nem épp azok az országok, amelyekre példaként tekintünk. Még problematikusabb azonban az, hogy a közvetlen versenytársaink, a kelet-közép-euró­pai országok elhúznak mellettünk. Az 1. ábra mutatja, hogy míg a válság előtti időben a 40. hely környékéről indultunk, Csehország, Szlovákia és Szlovénia társaságában, mára az utolsó helyre kerültünk Kelet-Közép-Európában, úgy, hogy a korábban bő harminc hellyel mögöttünk lévő Bulgária és Románia is megelőzött.

Hol van a hiba? Nyilvánvalóan kötelességünk feltenni ezt a kérdést, hiszen a gondot okozó területek feltárása nélkül nincs előrelépés. Ebben a rövid kommentárban az okok feltárását illetően kizárólag a WEF adatainak elemzésére támaszkodom, nem térek ki azok okaira, a politikai-társadalmi környezet szélesebb spektrumú vizsgálatára. A WEF jelentés persze önmagában is nemcsak rendkívül gazdag elemzési lehetőségeket kínál, hanem implicit módon felhívja a fegyelmet a tágabb összefüggésekre is. Az országok jellemzésére felhasznált említett 112 mutatót 12 „pillérbe” sorolja a jelentés, és megadja az országok helyezését az egyes pillérekre (sőt, a pilléreken belül az egyes mutatókra) nézve is. Ez lehetővé teszi az erős és gyenge pontok azonosítását, s mivel az egyes évek jelentései összehasonlíthatók, azt is áttekinthetjük, mely területeken fejlődtek az egyes országok, s hol estek vissza.

A 2. ábra mutatja hazánk idei és tavalyi helyezését a 12 pillér szerint. Azt látjuk, hogy két olyan pillér van, ahol kiemelkedően rosszul teljesítünk, s ráadásul még tavalyhoz képest is rontottunk.

Az „intézmények” pillér rövid megnevezése mögött a kormányzati és üzleti intézményrendszer huszonegy mutatója áll. Helyezésünk drámaian rossz, hiszen csupán a legelmaradottabb országok némelyike van mögöttünk. Kiemelkedően rossz helyezésünk a jelentés szerint elsősorban a kormányzat működésének átláthatatlansága, a korrupció, az üzleti etika és a tulajdonosi jogok helyzetének következménye. Ebben a körben egyetlen olyan mutató van, ahol viszonylag jól teljesítünk, ez pedig a bűnözés és az erőszak üzletre gyakorolt hatása. Ezek a témák és értékelésük mindennapos részei a közbeszédnek, nem okoz meglepetést a helyezésünk.

A másik terület, ahol hasonlóan végzetesen alacsony a teljesítményünk értékelése, az üzleti tevékenység fejlettsége. Itt a szállító bázis szűkössége, a vállalatok alacsony fokú vertikális integrációja, a marketing fejletlensége és a felelősség delegálásának hiánya (a túlcentralizált vezetés) jelentik a legnagyobb gondot. Ennek a pillérnek a mélyebb elemzése hamar elvezet a hazai vezetőképzés és vezetői utánpótlás problémáihoz.

A 12 között két olyan pillér van, amelyben javult a helyezésünk. Ezek közül a makrogazdasági pillér az, amelyben az összes mutatót tekintve a legjobban állunk – a 47. hely persze még mindig gyengébb, mint a kézezres évek közepe táján az átlagos helyezésünk volt. A jelentés különösen a költségvetési hiány és a bruttó megtakarítási ráta alakulását díjazta. Gyenge pont a GDP-arányos eladósodottság magas szintje. A termékpiaci hatékonyság pillérben javultunk még, ezt három tényezőnek köszönhetjük: a vámok alacsony szintjének, a külkereskedelmi nyitottságnak és a vállalkozásindítás kedvező körülményeinek. Feltétlenül említésre érdemes az a sajnálatos körülmény, hogy a két legnagyobb visszaesést tavaly azoknál a pilléreknél szenvedtük el, amelyek hosszú távon egy sikeres gazdaság első számú feltételei: a felsőoktatás és szakképzés, illetve az innováció területén 15, illetve 29 helyet vesztettünk.

Az a tény, hogy röviddel a jelentés megjelenése után a kormányzat kilátásba helyezte egy versenyképességi tanács felállítását (több sikeres ország mintájára), azt jelzi, hogy az illetékesek észlelik a probléma súlyosságát. Egy tanácstól önmagában persze nem várhatunk sokat – lényeges előrelépéshez alapvető politikai szándék és mélyreható változások esetén is hosszú időre van szükség.

(Török Zoltán [okt. 5.], Mellár Tamás [okt 6.], Szepesi Balázs [okt. 10.] és Chikán Attila után Csepreghy Nándor, a Miniszterelnökség miniszterhelyettese mondja el véleményét Magyarország versenyképességéről.)