Tartós stagnálás vagy csak gyengélkedés?

Majdnem pontosan nyolc évvel ezelőtt a Lehman Brothers bukása recesszióba taszította a világgazdaságot. A bankközi piac összeomlott, és a teljes fejlett világ a II. világháború utáni időszak legsúlyosabb válságába került. Bár a központi bankok nagyon alacsony kamatokat alkalmaznak, a válságot még nem sikerült teljesen leküzdeni. Éppen ellenkezőleg, számos gazdaságban – mint például a dél-európai államokban és Franciaországban – egyáltalán nem javult a helyzet. A japán gazdaság gyengélkedése pedig már negyedszázada tart.

Néhány közgazdász úgy gondolja, hogy ez a „tartós stagnálás” bizonyítéka, annak a jelenségnek, amelyet Alvin Hansen amerikai közgazdász írt le 1938-ban, aki Karl Marxnak a profitráta süllyedő tendenciájáról szóló törvényéhez (Law of the Tendency of the Rate of Profit to Fall) nyúlt vissza. E nézet szerint a profitábilis beruházási projektek fokozatos kimerülése miatt a természetes reálkamat folyamatosan esik. A gazdaság stabilizálását így csak az irányadó kamatok egyenértékű csökkentésével lehet elérni.

A válságot megelőzően Japánban, az Egyesült Államokban és Dél-Európában kialakult hatalmas hitelbuborékot, illetve az elmúlt pár évben, a központi bankok által alkalmazott agresszív politikát figyelembe véve, kétlem, hogy ez az elmélet helytálló lenne. Valójában azt tartom valószínűnek, hogy a 2008 utáni stagnálás mögött teljesen más mechanizmus áll, amelyet „öngerjesztett gyengélkedésnek” nevezek. Ez a hipotézis Joseph Schumpeter közgazdász konjunkturális ciklusokról szóló elméletének ismeretében érthető meg legjobban. A piaci szereplők téves elvárásai rendszeresen okoznak hitel- vagy eszközárbuborékokat. Az árak és a jövedelmek emelkedésére számító befektetők lakás- vagy kereskedelmi célú ingatlanokat vesznek, és új vállalkozások indításába fognak. Az ingatlanárak emelkedni kezdenek, építőipari boom alakul ki, és a gyors expanzió új szakasza kezdődik, amit részben a hazai gazdaság, beleértve a szolgáltatások újjáéledése tart fenn. A jövedelmek növekedése egyre inkább felbátorítja a hitelfelvevőket, ami tovább fűti a hangulatot.

Aztán a lufi kipukkad. A beruházások bedőlnek, és az ingatlanárak csökkennek, vállalkozások és bankok mennek csődbe, gyárak és lakáscélú ingatlanok állnak üresen, valamint munkavállalókat bocsátanak el. Amint az árak és a bérek esnek, új befektetők jelennek meg új üzleti ötletekkel, és új cégeket hoznak létre. A „teremtő rombolás” után a gyors expanzió egy újabb szakasza indul el. A jelenlegi válságban azonban a monetáris politika megakadályozta a teremtő rombolást, amely az új fellendülési időszak alapja lehetett volna. Az eszköztulajdonosok ugyanis meggyőzték a jegybankárokat, hogy a pénznyomdával finanszírozott jelentős mértékű kötvényvásárlások és a megfelelő mértékű kamatcsökkentések révén felül lehet kerekedni Schumpeter konjunkturális ciklusán.

Természetesen ezek az intézkedések félúton megállították az eszközárak zuhanását, és így jókora vagyont mentettek meg. Emellett azonban megakadályozták azt, hogy elegendő számú fiatal vállalkozó és befektető indítson el új vállalkozásokat. Ehelyett a régi cégek fennmaradtak, azonban ezek nem rendelkeznek az új beruházások elindításához szükséges forrásokkal. Különösen Japánban és Európában sok zombicég és -bank maradt meg, amelyek most gátolják azt, hogy a rivális vállalkozások képesek legyenek egy fellendülési időszakot kiváltani. Az így létrejött gazdasági helyzet hasonlít az Alvin Hansen által leírt tartós stagnáláshoz, de valójában a gazdaság ezen gyengélkedése önmagát hozta létre.

Miután az alacsony kamatok csökkentették az eszközkezelők hasznát, néhány központi bank – és különösen az Európai Központi Bank (EKB) – sorozatos kamatvágásokat hajtott végre, hogy az eszközök értékét növelje. A gazdaság így csapdába esett, ami arra készteti az EKB-t, hogy még radikálisabb monetáris intézkedéseket vessen be. A mennyiségi lazítás jelenlegi programja azt jelenti, hogy igen rövid időszak alatt megduplázódik a pénzkínálat. Emellett további eszközök, mint például a kamatok negatív tartományban való további csökkentése vagy az úgynevezett helikopterpénz is már bevetésre vár.

A csapdából az egyetlen kiutat a teremtő rombolás nagy dózisa jelenti, amit Európában adósságelengedésnek, illetve az eurózónából történő kilépéseknek, valamint az azt követő valutaleértékeléseknek kell kísérniük. Ez a sokk fájdalmas lenne a jelenlegi vagyontulajdonosoknak, azonban az eszközárak – beleértve a földtulajdonokét és az ingatlanokét is – dollárértékének gyors csökkenése után az új vállalkozásoknak és befektetéseknek hamarosan elegendő terük lenne a növekedésre és az új munkahelyek teremtésére. A befektetések természetes haszna újra magas lenne, ami azt jelentené, hogy a gazdaság ismét normál szintű kamatráták mellett tudna bővülni. Minél hamarabb lehetővé válna ez a fajta tisztulási folyamat, az annál enyhébb lenne. Ebben az esetben Európa és a világ más részei is hamarabb lélegezhetnének fel.