Pénteken tartották a megválasztott amerikai elnök beiktatási ceremóniáját, ám Donald Trump téves iparpolitikájának elemei már a meglepetésszerű novemberi választási győzelme óta ismertté váltak. A meggyőzés és a megfélemlítés kombinációjával rávette a hűtő- és fűtőberendezéseket gyártó Carriert, hogy tartsa meg termelésének egy részét Indiana államban, amivel mintegy ezer amerikai állást „mentett meg”. Ezt követően a gyárában tett látogatás során arra figyelmeztette a többi amerikai céget, hogy jelentős vámot vet ki rájuk, ha külföldre viszik termelésüket, és onnan hozzák vissza az USA-ba termékeiket.
A közgazdászok azt szeretik, ha a kormányzat és az üzleti élet közötti kapcsolatot távolságtartás jellemzi. Eszerint az állami tisztviselőknek el kell szigetelniük magukat a magáncégektől, nehogy korrumpálhatók legyenek. Ez egy nagy becsben tartott alapelv az USA-ban, ám gyakrabban sértik meg, mint ahogy érvényesítik. Ennek nyilvánvaló példája, hogy az elmúlt három évtizedben a pénzügyi mogulok tagadhatatlan befolyást szereztek az állam felett.
Mégis az mondható el, hogy az üzleti élet és a kormányzat közötti szoros kapcsolat áll Amerika számos sikere mögött. Az amerikai gazdaság fejlődésének története inkább az állami és a magánszektor közötti pragmatikus partnerségről és együttműködésről szól, mint a távolságtartó kapcsolatról és a merev szabályozásról. Ahogy azt a történelmi távlatokban gondolkodó közgazdászok és politikai elemzők, Michael Lind, Stephen Cohen és Brad DeLong kiemelték, az USA a hamiltoniánus (Alexander Hamilton az USA első pénzügyminisztere volt a 18. század végén – a szerk.) hagyomány örököse: a szövetségi kormányzat biztosítja a szükséges beruházásokat, infrastruktúrát és pénzügyi hátteret, illetve egyéb más támogató tényezőt, amelyekre a magánvállalkozásoknak szükségük van.
Az amerikai technológiai innováció annyira köszönhető az állami programoknak (például a hiteltámogatásoknak vagy az állami beszerzéseknek), mint az amerikai vállalkozók és feltalálók találékonyságának. Ahogy azt a Harvard Business School professzora, Josh Lerner állítja, a legdinamikusabb amerikai technológiai cégek közül néhány – beleértve az Apple-t és az Intelt – állami pénzügyi támogatásban részesült, mielőtt a tőzsdére ment volna.
Fred Block és Matthew Keller szociológusok adták talán a legjobb elemzést az USA „fejlődési állapotáról”, vagyis arról a valóságos helyzetről, amelyet – ahogy azt a szerzők állítják – elhomályosít az uralkodó piaci fundamentalista ideológia. Block és Keller leírja, hogy „az államilag finanszírozott műhelyek decentralizált hálózata” és az állami pénzügyi kezdeményezések miként működnek együtt a magáncégekkel, és segítik őket termékeik piacra dobásában. A két szociológus és kollégáik dokumentálták az amerikai szövetségi és tagállami kormányzatok kiemelkedő szerepét az együttműködő hálózatok támogatásában, amelyek az innovációk alapjait jelentik, legyen szó biotechnológiáról, zöldtechnológiákról vagy nanotechnológiáról.
Az ilyen típusú iparpolitika, amely az állami és a magánszektor szoros együttműködésén, koordinációján alapul, természetesen a kelet-ázsiai országok gazdaságpolitikájának jellemzője. Nehéz elképzelni Kína feldolgozóipari nagyhatalommá válását – illetve az ázsiai ország exportorientált modelljének sikereit – a pekingi kormányzat segítő és irányító szerepe nélkül. Ironikus módon ugyanazok az emberek, akik nagyra értékelik a globalizáció révén szerzett kínai előnyöket, gyakran amiatt aggódnak, hogy az amerikai adminisztráció majd a kínai megközelítést fogja alkalmazni.
Kínával ellentétben az USA természetesen demokratikus ország. Egy demokráciában pedig a különböző iparági politikák transzparenciát, elszámoltathatóságot és intézményesítést igényelnek. Az állami és a magáncégek közötti kapcsolatot óvatosan kell kialakítani. Az állami intézményeknek elég közel kell állniuk a magáncégekhez, hogy hozzájuthassanak a technológiai és piaci realitásokkal kapcsolatos információkhoz. De az állami intézmények nem kerülhetnek olyan közel a magáncégekhez, hogy a zsebeikben turkáljanak, vagy utasíthassák őket.
Ez az a pont, ahol a trumpi iparpolitika hibás lehet. Egyfelől, Trumpnak a kulcsfontosságú gazdasági pozíciókba történő kinevezései azt jelzik, hogy nem nagyon áll szándékában megszakítani a Wall Street és a kormányzat közötti szálakat. Másfelől, a Twitter-bejegyzések révén való politizálása azt jelzi, hogy nem akar majd intézményesített dialógust kiépíteni, amit pedig egy megfontolt iparpolitika megkövetelne. Ebből adódóan arra számíthatunk, hogy a Trump-adminisztráció iparpolitikáját a „haverszellem” és a fenyegetések egyvelege jellemzi majd. Ez egyeseknek kedvező lehet, ám kevés jót jelent az amerikai munkavállalók túlnyomó része és az egész gazdaság számára.
Copyright: Project Syndicate, 2017
www.project-syndicate.org
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.