Kell, persze. A piacgazdaság fontos intézménye, a tőkeallokálás patinás formája. Főleg az angolszász rendszerben olyan nagy a súlya, hogy a nap végi gongatás meg a forgalom képernyőt követelő esemény Amerikában, a részvények mozgása a társasági csevej tárgya.
Nálunk más a helyzet. A 7-es buszon nem nehéz elcsípni mondatokat a kamatokról, a devizaárfolyamokról, a banki ügyekről általában, de nem hallottam, hogy valaki a BUX-ról tájékoztatta volna izgatottan telefonpartnerét. Pedig a nemzetközi trenddel együtt kiemelkedő szintre jött fel a mi indexünk is.
Hogyne kellene a befektetőknek a börze. Bár a gazdaságtörténet szerint a nemzeti vagy tartományi tőzsde leginkább a vállalkozások növekedési lehetőségének a megfinanszírozásához fontos. Ám ha ez így van, miért olvasni tőzsdei kivonulásokról, és miért olyan ritka a bevezetés nálunk?
Hiszen ezekben az években generációs váltás zajlik a magyar vállalkozások populációjában: a működő cégek nagy hányada az 1985 és 1995 közötti tíz évben indult, az alapító-cégvezető jellemzően most lép be az aktív életkorát lezáró szakaszba. Ha nincs fia, lánya, aki átvenné az üzletet, adódna egyik lehetőségként a nyílt társasági forma vállalása, kényelmes pakett megtartásával, tőzsdei cégként aspirálva az üzleti örökkévalóságra.
Mégis úgy néz ki, hogy a tőzsdei vezetés évek óta folytatott felvilágosítómunkája ellenére a hazai tulajdonú körben súlytalan maradt a BÉT.
Igaz, nem élvezett töretlen kormányzati támogatást. Nem tett jót 2011-ben a kötelező magánnyugdíjpénztári rendszer államosítása, azzal a demagóg váddal, hogy „eltőzsdézték” a megtakarításokat. Valóban drágán működött és jó magyar szokás szerint széttagolt volt ez az iparág, de e gyengeségektől világos és kemény szabályozással megszabadulhattunk volna. A megszüntetés gyorsabb, ám nemzetgazdaságilag drágább intervenció, és olyan, amelyik a tőkepiaci kultúrát nagyban visszavetette.
Ez már a múlt. Erőteljes tőkepiac nélkül viszont nehéz hatékony tőkeallokációt és lendületes vagyonképződést megvalósítani. Két ágon kell próbálkozni minálunk: az egyik továbbra is a hazai családi cégek meggyőzése, tutorálása. A másik, ha az állami vállalatokat egészben vagy részben (mondjuk a részvénytulajdon negyedét kitevő közkézhányaddal) bevezetnék a tőzsdére.
Mindkét irány logikus, és leginkább kulturális-személyi korlátjai vannak. Udvariasan fogalmazva: az évtizedek óta fungáló magántulajdonosok gyakran annyira egyéni elszámolási, szervezési kultúrában működtették cégeiket, hogy nem szívesen teszik ki magukat a tőzsdére lépéssel együtt járó nyilvánosságnak. Ami pedig az állami vállalatok tőzsdei cégként való működését illeti, a nyilvános kereskedés szabályozottsága és a tőzsdei elemzők folytonos érdeklődése mellett onnantól már nem lehet (hogy is mondjuk óvatosan?) kevéssé transzparensen rendelkezni a vagyonnal.
Kell-e nekünk saját börze? A jelek szerint nagyon is: a jegybank a BÉT főtulajdonosa lett. Az állami tulajdonlás ugyan szembemegy a nemzetközi trenddel, de átmeneti szakaszként nem kifogásolható, főként, ha az MNB képes feloldani a tulajdonosi és egyben regulátori szerepe közötti konfliktust. Az államhoz közelebb kerülve viszont talán nagyobb a hatóságok bizalma a tőzsdében és általában a tőkepiacban; ahol ilyen nagy az állam gazdasági szerepe, ez bizony érdemi szempont.
Tőzsdénk mérete azonban csekély. Nemzetközi szövetségben való részvétel segítene a technológiai költségek mérséklésében a méretgazdaságosság révén. A bécsi tőzsdéhez való tartozás nem volt igazán sikeres, és már a múlté, hamarosan stratégiai döntéseket kell hozni. Jó esetben azok nyomán már nem vetődik fel a kérdés, hogy kell-e. Csak az, hogy milyen legyen a magyar börze.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.