A Közel-Kelet és az üzletalapú diplomácia

2009 áprilisában a frissen megválasztott amerikai elnök, Barack Obama Törökországban tartotta meg első beszédét a Közel-Keleten, amelyben az Egyesült Államok hagyományos szövetségesi kapcsolatainak fontosságáról, a múltban elkövetett hibák kijavításáról, valamint a török–amerikai együttműködés közös érdekek alapján történő átalakításáról beszélt. Nyolc évvel később, 2017-ben a török külügyminiszter, Mevlut Cavusoglu szinte szó szerint ugyanezt a „változást” várja a Washington Post hasábjain a múlt hét péntektől hivatalban lévő Trump-adminisztrációtól: felsorolja az Obama-korszak hibáit, az egyet nem értés területeit, illetve reményét fejezi ki a republikánus fordulattal kapcsolatban.

Miközben Európa társadalmainak jelentős része szinte félve tekint a Trump-éra következő négy (nyolc?) évére, a Közel-Keleten sokkal optimistább a hangulat. Az Egyesült Államok hagyományos partnerei – Törökország mellett Szaúd-Arábia vagy Izrael – nem voltak elégedettek az Obama-kormány külpolitikájával, amelyet következetlennek, megbízhatatlannak és meggondolatlannak tartottak. Ennek következtében (legalábbis az amerikai külpolitikai gondolkodás doyenje, Henry Kissinger szerint) a régió és a világ vezetői nem is nagyon tudták kiszámolni a demokrata politikus lépéseit. Obama elnökségének ellentmondásai talán Szíria-politikájában érhetők tetten leginkább: nagy megdöbbenést keltett, amikor a polgárháború első éveiben először „vörös vonalnak” nevezte a szíriai rezsim vegyifegyver-használatának lehetőségét, majd ennek bebizonyosodásakor elállt a beavatkozástól. Törökországot tovább dühítette, hogy Washington a kurdokkal kapcsolatban sem tudott egyértelmű álláspontot felvenni: miközben 2008 óta többször is elítélte a Kurdisztáni Munkáspárt (PKK) tevékenységét, 2015-től aktívan támogatta annak szíriai szövetségeseit.

Az arab tavasz során a demokrata vezetőt az önérdekkövetés és az értékközvetítés kettőssége jellemezte a Közel-Keleten, Líbiában kimondottan kézzelfogható politikai vagy gazdasági természetű amerikai érdek hiányában avatkozott be, míg ugyanerre hivatkozva ezt nem tette meg Egyiptomban vagy Szíriában. Az Öböl menti arab államoknak biztonságpolitikai aggályaik tiszteletben tartását ígérte, miközben egyik legfontosabb külpolitikai örökségének a szaúdiak és szövetségeseik által erősen bírált iráni atommegállapodást tartotta. Idealista elköteleződéséből adódóan másoktól is értékalapú viselkedésre számított, ez azonban irreális elvárásnak bizonyult a világpolitikában.


Donald Trump a beszédeiben ehhez képest egyértelműen realista érdekkövetést vetít előre, ám ezzel a partnerek sokkal jobban tudnak számolni. Jelenleg a Közel-Kelet szinte összes fővárosában – Rijádban, Ankarában, Bagdadban, Tel-Avivban, de akár Teheránban is – optimista hangulat uralkodik a republikánus vezetéssel kapcsolatban, hiszen Trump üzenete (levéve a populista szlogeneket) világos: kölcsönös hasznok mentén, „üzleti alapon” kész megállapodni bárkivel, amíg úgy érzi, hogy az az Egyesült Államok érdekeinek (és pénztárcájának) megfelel. Beleillik ebbe a képbe a hét muszlim ország állampolgáraira kivetett belépési tilalom is, ami – sokak szerint – (elsősorban Iránra való) nyomásgyakorlásnak tekinthető. Ez a mentalitás nemcsak Obama következetlenségéhez képest illeszkedik jobban a közel-keleti politikai kultúrába, hanem a Clinton-kormány liberális világrendszemléletéhez vagy a demokráciaterjesztést célul kitűző Bush-adminisztráció neokonzervativizmusához képest is.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy Trump külpolitikájában nem fognak csalódni a közel-keleti államok vezetői. Egyelőre nem láthatjuk, hogy mennyire lesz következetes a republikánus támogatottságú kormány, mennyire lesz Irán-ellenes, vagy hogy milyen üzleteket fog kötni Washington (egyáltalán meddig lesz stabil a kormányzat). A terrorizmus legyőzése elsődleges helyet foglal el a frissen hivatalba lépett adminisztráció Közel-Kelet-politikájában, amely miatt sokan attól tartottak, hogy Trump elnök az Iszlám Állam és az al-Káida elleni harcban gyorsan közeledni fog az autoriter szíriai rezsimhez. Ugyan ezzel kapcsolatban még korai lenne következtetéseket levonni, mégis beszédes, hogy Trump döntése alapján az Egyesült Államok nem vett részt a január 23-án kezdődő, az oroszok által kezdeményezett asztanai béketárgyalásokon. Ez a döntés utalhat a három nappal korábban beiktatott elnök hatalomátadással kapcsolatos nehézségeire, de arra is, hogy az új amerikai kormány nem siet Aszad (és Putyin) segítségére a szíriai válság rendezésében, inkább kiváró álláspontot képvisel.

Ugyan Obama intellektusa és megnyerő stílusa vitathatatlan, a Közel-Kelet nem fog pozitív emlékeket őrizni a demokrata elnökről. Természetesen semmi nem garantálja a trumpi üzlet­alapú külpolitika sikerességét, mindenesetre a következő évek (és itt ismét idézhetjük Kissingert) tartogatnak magukban potenciált az Egyesült Államok számára. Mivel az amerikai és az európai érdekek nagyrészt egybeesnek a térségben, ez számunkra is járhat előnyökkel.