Az ébredező infláció nyomában

Régen várt események zajlottak a világgazdaságban 2016 utolsó hónapjaiban. Két év deflációs félelmeit követően az inflációs ráták ismét emelkedésnek indultak. Decemberben az amerikai infláció már kissé meghaladta a 2 százalékot, az eurózóna inflációja 2013. szeptember óta első alkalommal lépte át az 1 százalékot, valamint a japán fogyasztói árak is enyhe növekedést mutattak. Ráadásul közel öt év folyamatos csökkenést követően a termelői árak Kínában ismét emelkedtek, és az év utolsó hónapjában már 5 százalékot meghaladó bővülést mutattak. Az infláció újbóli megjelenését egyelőre döntően a nyersanyagárak – főként a nyersolaj – növekedése okozza. Joggal vetődik fel a kérdés: vajon végleg magunk mögött tudhatjuk-e a válság óta fenyegető deflációs félelmek korszakát? A kérdés megválaszolásához érdemes áttekinteni az elmúlt több mint három évtized inflációs trendjeinek természetét.

A 70-es évek olajválságait követően mérsékelt növekedés mellett az inflációs ráták világszerte jelentősen emelkedtek. A stagflációt azonban az infláció több évtizedig tartó csökkenése követte, ami számos tényező együttes hatásának eredménye volt. Kezdetben a jegybankok aktív szerepvállalása, majd az inflációs célkövető keretrendszer elterjedése sikeresen növelte a monetáris politika antiinflációs elköteleződését. Szintén erős dezinflációs hatása volt a globalizáció szélesedésének is. A hetvenes-nyolcvanas évektől kezdve a világkereskedelem erőközpontja az alacsonyabb termelési költségekkel jellemezhető ázsiai gazdaságok irányába tolódott el, aminek – különösen az iparcikkek esetében – tartós árleszorító hatása volt. Ráadásul a keresleti feltételekben is alapvető változások zajlottak. A globálissá váló termelésben a fejlett gazdaságokban a jövedelmek egyre növekvő hányada került a foglalkoztatottakkal szemben a tőketulajdonosokhoz, növelve a vagyoni egyenlőtlenségeket. A folyamat keresleti, társadalmi és politikai következményei a 2000-es években felfújódó hitelbuborék kipukkadását követően váltak látványosan tapasztalhatókká.

Napjainkban mindhárom tényezőben fokozatos elmozdulást érzékelhetünk. A válság óta a globális kereskedelem bővülése megtorpant, és napjaink geopolitikai fejleményei e folyamat folytatódására utalnak. Új tendencia, hogy a kormányok nagyobb hangsúlyt kívánnak fektetni a szavazóbázis széles rétegét adó munkavállalók jövedelemkilátásainak javítására. A munkabérek gyorsabb növekedése általánosan magasabb fogyasztásbővülést okozhat, növelve a vállalkozások árazási mozgásterét.

Végezetül, a válság évei alatt a központi bankok inflációval szembeni toleranciája is megváltozott. A jegybankok továbbra is inflációs célkövető rendszerben működnek, ám döntéseikben a korábbiaknál sokkal hangsúlyosabban veszik figyelembe a reálgazdasági megfontolásokat. Ezzel összhangban az elmúlt hónapokban több vezető jegybankár is jelezte, hogy jelenleg egy túl korai szigorítás kockázatai aszimmetrikusak. Egy idő előtti kamatemelés könnyen visszavethetné a változatlanul törékeny gazdasági növekedést.

Ezen tényezők tartóssá válása, kiegészülve a nyersanyagárak növekedésével, az infláció általános megjelenését okozhatja. Ezt jelzi az inflációs várakozások emelkedése is. A világgazdaságnak az aktuális magas adósságokkal és nullához közeli kamatokkal jellemezhető időszakban erre szüksége is van. Az pedig, hogy az új trend mennyire válik majd tartóssá, számos, egyelőre kevéssé ismert tényezőnek is a függvénye lesz. Ilyen lehet az új, exponenciális technológiák széles körű terjedése, a globalizáció immár a szolgáltatásokat is magában foglaló következő hulláma vagy éppen a geopolitikai kapcsolatok átrendeződése.