Úton az instabil gazdasági rend felé?

A fejlett gazdaságok világgazdaságtól történő elfordulása – illetve Nagy-Britannia esetében egy regionális gazdasági megállapodásból való kivonulás – jelentős figyelmet kapott mostanában. Ennek messzemenő következményei lehetnek egy olyan időszakban, amikor a világgazdaságot megtámasztó struktúrákat komoly kihívások érik. Önként vagy szükségből a világ gazdaságainak túlnyomó többsége egy olyan multilaterális rendszernek a tagja, amely a fejlett világ országainak – különösen az USA-nak és Európának – jelentős előnyöket nyújt. Három ilyen előnyt lehet kiemelni.
Először is, miután a világ vezető tartalékvalutáit adják, a fejlett gazdaságok az általuk nyomtatott pénzből más országok által előállított, illetve nyújtott termékeket és szolgáltatásokat tudnak vásárolni. Másodsorban, a legtöbb globális befektető portfóliójában ezen országok kötvényei kvázi automatikusan szerepelnek, így ezen államok költségvetési hiányait részben más országok megtakarításaiból finanszírozzák.

A fejlett gazdaságok végső és döntő előnye a szavazati súly és a képviselet. Vagy a vétójogot biztosító, vagy a blokkoló kisebbséghez elegendő szavazati súllyal rendelkeznek a Bretton Woods-i intézményekben (az IMF-ben és a Világbankban), ami aránytalanul nagy befolyást biztosít számukra a nemzetközi gazdasági és pénzügyi rendszer szabályainak és eljárásainak meghatározásában. Ezeket az előnyöket nem ingyen adják. Cserébe a fejlett gazdaságoknak bizonyos kötelezettségeik vannak – ezekkel a rendszer működését és stabilitását segítik elő. A legutóbbi fejlemények miatt azonban felmerült a kérdés, hogy vajon a fejlett gazdaságok képesek-e még ezen alku sajt magukra eső részét teljesíteni. Talán a legnyilvánvalóbb példa erre a 2008-as globális pénzügyi válság, amely igen súlyos csapást mért a globális kereskedelemre, milliókat tett munkanélkülivé, és majdnem egy több évig tartó súlyos gazdasági válságba taszította a világot.

De vannak más hiányosságok is. Például az átfogó gazdaságpolitika előtt álló politikai akadályok az elmúlt években sok fejlett gazdaságban aláásták a strukturális reformok megvalósítását és egy felelős fiskális politika alkalmazását, ami egyben visszafogta a magánszektor beruházásait, aláásta a termelékenység növekedését, súlyosbította az egyenlőtlenséget, illetve veszélybe sodorta a jövőbeni potenciális növekedést is. Ezek a hibák hozzájárultak ahhoz, hogy megerősödjenek az establishmentellenes politikai mozgalmak, amelyek meg kívánják változtatni – vagy már meg is változtatták – a hosszú ideje fennálló nemzetközi gazdasági kapcsolatokat.

Mindeközben a monetáris politika elhúzódó és túlzott mértékű igénybevétele eltorzította az eszközárakat. Bár a világgazdaságban jelentős változások történtek, a fejlett gazdaságok alig mutattak készséget arra, hogy megreformálnák a nemzetközi pénzügyi intézmények irányítási és képviseleti elveit. Ennek következtében a multilaterális rendszer kevésbé hatékonnyá, az együttműködést kevésbé elősegítővé, valamint kevésbé megbízhatóvá vált, és sérülékenyebb lett az ad hoc alapon történő foltozgatással-toldozgatással szemben. Emiatt nem szabad azon meglepődni, hogy a globalizáció és a regionalizáció már nem élvez akkora támogatottságot, mint egykor, vagy hogy az Atlanti-óceán mindkét partján olyan politikai mozgalmak erősödtek meg, amelyek e két koncepció elutasításával szereznek szavazatokat.

Nem világos, hogy vajon ez átmeneti és megfordítható jelenség-e, vagy pedig a világgazdaság működésével kapcsolatos elhúzódó kihívások kezdetét jelenti. Ami biztos, hogy két fontos kapcsolatrendszerre hat ki.
Az első a kis és nagy gazdaságok közötti kapcsolat. Hosszú időn át a kis, jól irányított, nyitott gazdaságok voltak a Bretton Woods-i rendszer – és általában a multilateralizmus – fő haszonélvezői. A nemzetközi intézményekben való tagságuk révén ezen országok a globális politikai döntéshozatali folyamatok résztvevőivé váltak, miközben ki tudták használni a határokon átnyúló termelési és fogyasztási láncokban rejlő lehetőségeket.

Az erősödő nacionalizmus időszakát azonban várhatóan megsínylik. Kereskedelmi kapcsolataik kevésbé stabilak, sérülékenyekké váltak azok a kereskedelmi megállapodások, amelyektől függnek, illetve a globális politikai döntéshozatalban való részvételük is kevésbé biztosított.

Az átalakuló helyzet által érintett másik kapcsolatrendszer a Bretton Woods-i intézmények és a párhuzamosan kialakult szervezetek közötti viszony. Miközben csökkent a jelentősége a Világbanknak, a kínai vezetésű intézmények egyre több ország számára váltak vonzóvá, illetve a legtöbb amerikai szövetséges az USA tiltakozása ellenére csatlakozott az Ázsiai Infrastrukturális Befektetési Bankhoz. Hasonlóképpen egyre sokasodnak a kétoldalú megállapodások. A felmerülő fő aggály ezzel a jelenséggel kapcsolatban az, hogy ezek az alternatív megközelítések inkább alááshatják, mintsem megerősítenék a határokon átnyúló interakciók szabályokon alapuló, előre kiszámítható és előnyös rendszerét.

A II. világháború után a stabilitás fenntartása érdekében létrehozott Bretton Woods-i intézményeket most az a veszély fenyegeti, hogy elvesztik befolyásukat. Azok az országok, amelyeknek erősíteniük kellene ezeket az intézményeket, láthatóan nem akarnak hozzáfogni az ehhez szükséges reformokhoz. Ha ez a tendencia folytatódik, akkor annak valószínűleg leginkább a fejlődő országok látják a kárát, de nem egyedüliként. Rövid távon a világgazdaság lassabb gazdasági növekedéssel és nagyobb mértékű pénzügyi instabilitás kockázatával nézne szembe. Hosszabb távon pedig a rendszerszintűvé váló fragmentáció és a kereskedelmi háborúk megsokasodásának veszélyével találná szembe magát.