Gazdaság egy keréken

A magyar gazdaság 2 százalékkal nőtt 2016-ban, ami önmagában nem rossz, de 2014–2015-höz képest (átlagosan 3,5 százalék) gyenge. Egyértelmű a lassulás, ami mögött az egyik fő indok az ipari teljesítmény kifulladása. Az ipar tavaly 0,9 százalékkal nőtt, a megelőző két évben bőven 7 százalék felett. Valami nagyon hiányzott 2016-ban, de talán érdemes a másik oldalról közelíteni: mi történt előtte?

A válasz egyszerű: beértek az autóipari és az ahhoz kötődő nagyberuházások. A kapacitásbővítés miatt több a gyártósor, magasabb a termelés. Ezzel szemben 2016-ban nem volt érdemi kapacitásbővítés. Jogosan merülhet fel, hogy miért nem termelnek többet az adott gyártósorokon. Ennek két akadálya van: fizikai és gazdasági. Ez utóbbinál a külső kereslet a meghatározó, hiszen a magyar ipar az értékesített termékek kétharmadát exportra termeli. A világkereskedelem pedig nem duzzad az erőtől.

Nézzük a fizikai korlátot, a válság utáni időszakban 2016-ban csúcsra ért a hazai feldolgozóipar kapacitáskihasználtsága. A csúcs nem azt jelenti, hogy 100 százalékra, de a 82 százalék is historikus átlag feletti. Némi tartalék talán van a rendszerben, de a tapasztalatok szerint ez a gyakorlatban nem igazán használható ki. Beleütköztünk a fizikai termeléskorlátba. Tekintettel arra, hogy az ipar a bruttó hozzáadott érték termeléséhez 20-25 százalékban járul hozzá itthon, már érthetőbb, hogy az iparral párhuzamosan miért esett vissza a GDP-növekedés.

Persze a gyengébb teljesítmény csak a százalékos változásra igaz, hiszen volumenben historikus csúcsokat döntöget az ipari termelés, de ez GDP-hozzájárulásban csekély pluszt jelentett. Az iparral önmagában tehát nincs baj. A gond, hogy egy kis gazdaságban az egyedi kapacitásbővítő nagyberuházások szignifikánsan eltérítik a termelést. Ez egyébként mindkét irányban működik, hiszen a nagytermelők kivonulása markáns nyomot hagy a magyar gazdaság teljesítőképességén. Erre kiváló példát nyújt a 2008–2009-es válság utóélete.

Az elektronikai ipar volt a magyar gazdaság egyik állócsillaga a 2000-es évek végéig, ám a válság bebizonyította, hogy ha nincs elég fizetőképes kereslet külföldön, akkor az exportszektor nehéz helyzetbe kerül. 2008 és 2013 között csak egy évben bővült az elektronikai alág kibocsátása, de a mélyrepülés 2011-ben indult be igazán. Sorra zártak be vagy építettek le az elektonikai nagyvállalatok (például Nokia, Elcoteq, Flextronics). 2008–2010-ben a teljes exportunk több mint felét az elektronikai és járműipar tette ki. Nem újdonság tehát a magyar gazdaság ágazati függősége, de korábban legalább két húzóágazat is volt. Mára ebből egy maradt, az autóipar, ami önmagában az exportunk 33 százalékáért felel. A második legfőbb ágazat alig éri el a 10 százalékot, vagyis az ágazati koncentráció erősödött.

Ezzel pedig rá is világítottunk arra a tényezőre, amiért napjainkban mindenki az autóipar túlzott befolyásáról, az ipar, és egyáltalán, a magyar gazdaság függőségéről beszél. Az autóipar önmagában 7-8 százalékkal járul hozzá a GDP-hez, és akkor még nem vettük figyelembe a tovagyűrűző hatásokat, vagyis a teljes autóipar gazdasági lábnyomát. Ezzel együtt már valahol 13 százalék környékén jár az autóipar súlya. Egyelőre pedig nem is látszik kiút ebből: a következő két év ismét az autóipari vagy ahhoz kötődő nagyberuházásokról szól. Idén gyenge marad az ipari teljesítmény, hiszen a gyárak és fejlesztések még csak készülnek, de 2018-tól ismét jöhet egy komolyabb felfutás: enyhül a kapacitáskorlát, tovább koncentrálódik az exportszerkezet.

Egyértelmű, ha újabb globális válság köszönt ránk, akkor komoly negatív hatással számolhatnánk, hiszen az autóipar is súlyosan ciklusfüggő. Ezért szokás azt mondani, hogy annál kedvezőbb egy gazdaság növekedése (kvalitatíve és nem kvantitatíve), minél inkább kiegyensúlyozott a szerkezete. Egy egyszerű példával élve, jobban szeretjük, ha a biciklinek két kereke van, nem pedig csak egy. Kétségtelen, hogy egy kerékkel biciklizni sokkal látványosabb, ugyanakkor nagyobbat is lehet esni.