Gazdaság egy keréken

A magyar gazdaság 2 százalékkal nőtt 2016-ban, ami önmagában nem rossz, de 2014–2015-höz képest (átlagosan 3,5 százalék) gyenge. Egyértelmű a lassulás, ami mögött az egyik fő indok az ipari teljesítmény kifulladása. Az ipar tavaly 0,9 százalékkal nőtt, a megelőző két évben bőven 7 százalék felett. Valami nagyon hiányzott 2016-ban, de talán érdemes a másik oldalról közelíteni: mi történt előtte?

A válasz egyszerű: beértek az autóipari és az ahhoz kötődő nagyberuházások. A kapacitásbővítés miatt több a gyártósor, magasabb a termelés. Ezzel szemben 2016-ban nem volt érdemi kapacitásbővítés. Jogosan merülhet fel, hogy miért nem termelnek többet az adott gyártósorokon. Ennek két akadálya van: fizikai és gazdasági. Ez utóbbinál a külső kereslet a meghatározó, hiszen a magyar ipar az értékesített termékek kétharmadát exportra termeli. A világkereskedelem pedig nem duzzad az erőtől.

Nézzük a fizikai korlátot, a válság utáni időszakban 2016-ban csúcsra ért a hazai feldolgozóipar kapacitáskihasználtsága. A csúcs nem azt jelenti, hogy 100 százalékra, de a 82 százalék is historikus átlag feletti. Némi tartalék talán van a rendszerben, de a tapasztalatok szerint ez a gyakorlatban nem igazán használható ki. Beleütköztünk a fizikai termeléskorlátba. Tekintettel arra, hogy az ipar a bruttó hozzáadott érték termeléséhez 20-25 százalékban járul hozzá itthon, már érthetőbb, hogy az iparral párhuzamosan miért esett vissza a GDP-növekedés.

Persze a gyengébb teljesítmény csak a százalékos változásra igaz, hiszen volumenben historikus csúcsokat döntöget az ipari termelés, de ez GDP-hozzájárulásban csekély pluszt jelentett. Az iparral önmagában tehát nincs baj. A gond, hogy egy kis gazdaságban az egyedi kapacitásbővítő nagyberuházások szignifikánsan eltérítik a termelést. Ez egyébként mindkét irányban működik, hiszen a nagytermelők kivonulása markáns nyomot hagy a magyar gazdaság teljesítőképességén. Erre kiváló példát nyújt a 2008–2009-es válság utóélete.

Az elektronikai ipar volt a magyar gazdaság egyik állócsillaga a 2000-es évek végéig, ám a válság bebizonyította, hogy ha nincs elég fizetőképes kereslet külföldön, akkor az exportszektor nehéz helyzetbe kerül. 2008 és 2013 között csak egy évben bővült az elektronikai alág kibocsátása, de a mélyrepülés 2011-ben indult be igazán. Sorra zártak be vagy építettek le az elektonikai nagyvállalatok (például Nokia, Elcoteq, Flextronics). 2008–2010-ben a teljes exportunk több mint felét az elektronikai és járműipar tette ki. Nem újdonság tehát a magyar gazdaság ágazati függősége, de korábban legalább két húzóágazat is volt. Mára ebből egy maradt, az autóipar, ami önmagában az exportunk 33 százalékáért felel. A második legfőbb ágazat alig éri el a 10 százalékot, vagyis az ágazati koncentráció erősödött.

Ezzel pedig rá is világítottunk arra a tényezőre, amiért napjainkban mindenki az autóipar túlzott befolyásáról, az ipar, és egyáltalán, a magyar gazdaság függőségéről beszél. Az autóipar önmagában 7-8 százalékkal járul hozzá a GDP-hez, és akkor még nem vettük figyelembe a tovagyűrűző hatásokat, vagyis a teljes autóipar gazdasági lábnyomát. Ezzel együtt már valahol 13 százalék környékén jár az autóipar súlya. Egyelőre pedig nem is látszik kiút ebből: a következő két év ismét az autóipari vagy ahhoz kötődő nagyberuházásokról szól. Idén gyenge marad az ipari teljesítmény, hiszen a gyárak és fejlesztések még csak készülnek, de 2018-tól ismét jöhet egy komolyabb felfutás: enyhül a kapacitáskorlát, tovább koncentrálódik az exportszerkezet.

Egyértelmű, ha újabb globális válság köszönt ránk, akkor komoly negatív hatással számolhatnánk, hiszen az autó­ipar is súlyosan ciklusfüggő. Ezért szokás azt mondani, hogy annál kedvezőbb egy gazdaság növekedése (kvalitatíve és nem kvantitatíve), minél inkább kiegyensúlyozott a szerkezete. Egy egyszerű példával élve, jobban szeretjük, ha a biciklinek két kereke van, nem pedig csak egy. Kétségtelen, hogy egy kerékkel biciklizni sokkal látványosabb, ugyanakkor nagyobbat is lehet esni.