Daniel Gros: Az eurózóna rejtett erőssége

Éveken át az eurózónát válságövezetként festették le, s arról beszéltek, hogy a monetáris unió jövője a széthullás lehet. Amikor tavaly a britek az Európai Unióból való távozásra szavaztak, részben amiatt tették ezt, mert az eurózónát egy működésképtelen – és talán menthetetlen – projektnek látták. Ám újabban az eurózóna a pénzpiacok kedvence lett, jó okkal.

Az eurózóna látens erejének felfedezése meglehetősen elkésett. A valutaunió csakugyan több év alatt heverte ki a 2011–12-es krízist, ám az egy főre vetített növekedése mára meghaladja az Egyesült Államokét. A munkanélküliségi ráta szintén csökken, tényleg lassabban, mint az USA-ban, de ez részben az eltérő munkaerőpiaci részvételi folyamatokból fakad.

Amíg a munkaerőpiaci részvétel az eurózónában emelkedik, az USA-ban nagyjából 2000 óta csökken. Az amerikaiak eltávolodása a munkaerőpiactól arra a jelenségre utal vissza, melyet a közgazdászok az „elbátortalanodott dolgozó” névvel illetnek. És valóban, ez a trend csak kifejezettebb lett a 2009-es válság óta. Valójában a munkaerőpiaci részvétel csökkenése az eurózónában is probléma, tekintve, hogy egy elhúzódó időszakon keresztül kellett szembenézniük az euró­pai dolgozóknak a munkanélküliség nagyon magas szintjével. Ám az elmúlt öt év alatt az eurózónában 2,5 millió új ember csatlakozott a munkaerőpiachoz, s 5 millió új munkahely jött létre, a munkanélküliség jelentette általános visszaesést a felére mérsékelve.

Mi több, az eurózóna kilábalási üteme fennmaradt, némi meglepetésre, azt figyelembe véve, hogy a folyamatos fiskális élénkítés mára nincs jelen. Az elmúlt évek megszorításokkal kapcsolatos felfokozott párbeszéde nem igazolódott, miután a kritikusok és a hivatalos vezetők egyaránt túlértékelték az alkalmazott megszorítások mértékét. Az átlagos, ciklusokkal kiigazított fiskális deficit nagyjából állandó 2014 óta, s körülbelül a GDP egy százalékának felel meg. Természetesen a fiskális pozíció nagymértékű különbségei az egyes tagállamokban fennmaradtak. Ez azonban várható volt egy ennyire sokrétű monetáris unióban. Az igazság az, hogy még a sokszor gyengén teljesítőnek tartott Franciaországnak is az USA-val összevethető a hiánya és az államadóssága.

Az Egyesült Államokkal és Japánnal való összehasonlítás valóban megkérdőjelezi azt a közismert vélekedést, amely szerint az eurózóna fiskális szabályai, különösen a híres 2012-es Stabilitási és növekedési paktum, jelentéktelenné váltak. Való igaz, egyetlen ország sem lett rendreutasítva nagymérvű hiánya vagy adóssága miatt. Ám a szabályok megszegése miatt kialakult jajveszékelést háttérbe szorította a szilárd államháztartás trendje, melyet a fiskális szabályok segítettek elő. Mindez azt sugallja, hogy a számos euró­zónatag által szorgalmazott „puha megszorítások” bizonyultak a megfelelő választásnak. Lényeges, hogy senkinek sem szabadna túlértékelni az eurózóna hosszú távú gazdasági erejét. Míg az átlagos növekedési ütem csakugyan 2 százalék felett maradhat a következő néhány évben – amíg a maradék munkanélküliséget fel nem szívja a gazdaság, és az idősebb dolgozók munkaerőpiacra való visszatérése folytatódik –, a tartalék munkaerő végül elapad. Amint az eurózóna eléri az úgynevezett Lewis-fordulópontot – mikor a többletmunkaerő elapad, s a keresetek növekedni kezdenek –, a növekedési ütem olyan szintre fog csökkenni, amely jobban tükrözi a népesedési viszonyokat. Ezek pedig a legkevésbé sem jók: az eurózóna munkaképes korú népessége fél százalékponttal csökkenhet évente, legalábbis a következő egy évtizedben.

Ennek ellenére nem valószínű, hogy az eurózóna egy főre vetített növekedése számottevően alacsonyabb legyen az amerikainál, mivel a két térség termelésnövekedésében mért különbség ma igen kicsi. Ilyen értelemben az eurózóna jövője inkább Japán jelenéhez hasonlítható, s az 1 százalékot kevéssel meghaladó növekedéssel, valamint makacsul alacsony inflációval jellemezhető. Ám ott az egy főre vetített növekedés hasonló az amerikai és az európai átlaghoz.

Az eurózóna szerencséjére ebbe a periódusba a térség magas foglalkoztatással és biztos lábakon álló, habár lassú növekedéssel száll be – köszönhetően részint a sokat vitatott megszorításoknak. Összehasonlításul: mind az USA, mind pedig Japán teljes foglalkoztatással és a GDP 3 százalékát meghaladó fiskális deficittel néz szembe – nagyjából 2-3 százalékkal magasabbal, mint az eurózóna. Amerika és Japán ráadásul nagyon komoly adósságteherrel is küzd: a GDP-hez mért szint az USA esetében 107, míg Japán esetében több mint 200 százalék, szemben az eurózóna 90 százalékával.

Biztosra vehető, hogy a pénzügyi krízisek kezdetekor, amikor a monetáris politika hatástalanná válik – például mert a nominális kamatszint a nullához közelít –, a hiány növelésének szokatlanul erős stabilizáló szerepe lehet. Ez azonban maga után hagy egy kulcsfontosságú, megoldatlan helyzetet. Kérdés, hogy ha a pénzügyi piacok helyreálltak, a deficit biztosítja-e hosszú ideig a folyamatos élénkítő hatást.

A tény, hogy az eurózóna kilábalása mára felzárkózott az amerikaihoz – annak ellenére, hogy nincs folyamatos élénkítés –, azt sugallja, hogy a válasz: nem. Az eurózóna tapasztalata épp arra vezet, hogy míg egy összehangolt fiskális élénkítés javíthat egy akut recesszió idején, ajánlatos visszavonni azt, mikor már nem hatásos, ahelyett, hogy örökké fenntartanánk. Megszorítással, vagyis a deficit recesszió utáni csökkentésével a kilábalás lassabban konszolidálódhat, ha azonban ez megtörténik, a gazdasági teljesítmény még stabilabb, hisz a kormányzati kiadások fenntarthatók. John Maynard Keynes híres mondása szerint „hosszú távon mind meghalunk”. Ez igaz lehet, elég hosszú időt figyelembe véve, de nem ment fel minket az alól, hogy hosszabb távra tervezzünk. A helyzet az, hogy az eurózóna hosszú útja megkezdődött, ám gazdasága közben él és virul.

Copyright: Project Syndicate, 2017

www.project-syndicate.org