A katari válság: Dávid és Góliát a posztmodern korban

– Gyere csak ide hozzám – mondja Góliát. – Majd odaadom a húsodat a madaraknak és a mező állatainak. – Te karddal, lándzsával és dárdával jössz felém – válaszolt Dávid –, de én Jehova nevében megyek feléd. A mai napon kezembe ad téged Jehova, és én leterítelek (1. Sámuel 17:1-54)

Nincs naivabb tanmese a világpolitika számára, mint Dávid és Góliát története. A nemzetközi kapcsolatok a történelem során legtöbbször erőről, gazdasági teljesítményről, kereskedelmi előnyökről és nukleáris fegyverekről szóltak.

A háborúkat nem a moralitás, hanem a katonai kapacitások döntik el. A hatalmas végrehajtja, amit akar, a gyengébb pedig meghajlik előtte. Bármennyire igaznak hat ez a megállapítás, a gyakorlat mégis képes ellentmondani neki.

Idén júniusban Szaúd-Arábia és szövetségesei megszakították a diplomáciai kapcsolatokat Katarral, és gyakorlatilag blokád alá vették kis szomszédjukat.

A két fél korántsem tűnik egyenlő méretűnek: Szaúd-Arábia védelmi költségvetése hússzor, lakossága tizennégyszer, gazdasága pedig „mindössze” ötször-hatszor akkora, mint Kataré. A Doha fővárosú emírség ráadásul földrajzilag tökéletesen ki van szolgáltatva hatalmas szomszédjának, amely egyetlen szárazföldi határszakaszát zárta le az akcióval. Az Egyesült Arab Emírségek és Bahrein csatlakozásával Katarnak csak egy (tengeri és légi) kijárata maradt a világra, mégpedig Iránon keresztül.

A világpolitikáról alkotott hagyományos képünk alapján a párharcnak rövidnek és egyértelműnek kéne lennie. Hatalmas földgáztartalékai ellenére Katar gazdasági összterméke 2011-ig kisebb volt, mint Magyarországé, komoly esélyei nem lehetnek a szaúdi–emírségi koalícióval szemben. Ha a „józan észből” indulunk ki, Katar a gyenge kisállam, amelynek meg kell hajolnia az erősebb akarata előtt, és eleget kell tennie követeléseinek. Ennek ellenére egyelőre mégsem történt meg a katari kapituláció. Úgy tűnik, hogy Doha – legalábbis rövid távon – nem hagyja magát zsarolni, és kitart álláspontja mellett. Hogy maradhat talpon egy ekkora méretű ország egy eddig legalább kilenc országból álló szövetséggel, a szaúdi Góliáttal szemben?

A katari vezetés megértette, hogy a 21. században a hatalom nem csak a fegyverekből és a katonai erőből ered. Az ország első embere, Tamím emír és apja, Hamad befolyásukat nem a hadsereg fejlesztésére, hanem az ország külkapcsolataira építették. Kihasználták a technológiai fejlődés által megváltoztatott világrendet három innovatív módon. Egyrészt az 1990-es évek közepe óta Katar igyekezett minden szereplővel jóban lenni (beleértve az Egyesült Államokat, Iránt, Szaúd-Arábiát, a tálibokat, a Muszlim Testvériséget, a Hamászt, Törökországot), így közvetítőként könnyen nélkülözhetetlenné tudta tenni magát. Másrészt befektetéseivel, kétoldalú biztonsági és gazdasági egyezményeivel összekapcsolta Katart a nyugati és a kelet-ázsiai országokkal, így érdekeltté tette a globális nagyhatalmakat saját fejlődésében és biztonságában. Ezzel is magyarázható, hogy egyik globális nagyhatalom sem csatlakozott a Katar-ellenes koalícióhoz. Harmadrészt a katari vezetés nagy szerepet fordított a nemzetközi közvélemény befolyásolására: az al-Dzsazíra televíziós csatornával és más módokon igyekezett megkülönböztetni magát a szomszédjaitól, és befolyást szerezni a világpolitikában.

Ezzel a három eszközzel Katar a posztmodern korban sokkal nagyobb hatalomra tett szert, mint ha a pénzét fegyverekre és katonai erejének növelésére fordította volna. Bármit tehet Doha, a realitásokon nem tud változtatni: Szaúd-Arábia védelmi kapacitásai mindig nagyobbak lesznek, és ha háborúra kerülne sor, sokat nem remélhetne a kisállam. Az ország vezetése így inkább más módot választott a védekezésre: olyan mélyen ágyazódott be virtuálisan a világpolitikába és a világgazdaságba, hogy még egy fizikai blokáddal sem lehet térdre kényszeríteni. Ilyen helyzetben Dohának nem kell fizikailag erősnek lennie – elég, ha a nálánál erősebb államok (mint például Törökország vagy az Egyesült Államok) érdekeltnek érzik magukat az ország megvédésében. Ez vált a rezsim túlélésének zálogává: jelenleg Katar megtámadása az ott tartózkodó több mint tízezer amerikai és a több száz török katona jelenléte miatt nehezen elképzelhető.

Így vált Katar posztmodern Dáviddá a szaúdi Góliáttal szemben, aki (nem Jehova támogatását vagy erkölcsösségét, hanem) szociális erejét latba vetve veszi fel a harcot a nálánál erősebb ellenféllel. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy automatikusan győzedelmeskedni fog: a válságból való kiutat továbbra sem látjuk, Donald Trump elnöksége alatt pedig az Egyesült Államok kiszámíthatatlan és ellentmondásos szövetségesnek tűnik. Ugyanakkor a katari válság szemléletesen bizonyítja, hogy a mai korban már nem elég katonailag erősnek lenni, a hatalom természete pedig alapvetően és visszavonhatatlanul átalakult.