Bod Péter Ákos: Termelékenységünk – rejtélyek nélkül

A nyugat-európai és amerikai munkatermelékenységet övezi némi homály, ám a mi ügyünk sajnos egyszerűbb. Odaát, a magas termelékenységi szint már jó ideje alig emelkedik, eltérően a korábbi évtizedektől, amelyek alatt a gazdasági növekedést egyaránt fűtötte a tőke hozadéka és az úgynevezett teljes termelékenységi mutató növekedése, a munka mint termelési tényező stagnáló hozzájárulása mellett. Azaz ugyanannyi vagy kevesebb ledolgozott munkaóra mellett e gazdaságok korábban növekedtek, amit a bővülő tőkeállománynak és a gazdasági rendszer általános hatékonyságjavulásának (a teljes termékenységi komponens növekedésének) lehetett betudni. Ez már a múlt. A mostani nyugati rejtély abban áll, hogy a technológiai fejlődés és innováció ellenére valahogy alig nő náluk a termelékenység, holott a gazdasági válságnak már vége van.

A mi termelékenységünkkel más a helyzet. A rendszerváltozás első évtizedében a hozzánk mérhető országokénál gyorsabban nőtt ugyan az egy munkavállalónkra jutó hozzáadott érték, de a második évtizedünk e vonatkozásban nem volt erős már a válság előtt sem. Akkor pedig a korábbihoz képest nagyot esett az egy munkásra jutó termelés. Ma már a másik három visegrádi ország nívója alatt szerénykedik munkatermelékenységünk szokásos mutatója. Az érthető, hogy a pénzügyi válság alatt csökkent nálunk a munkatermelékenység: a termelés visszaesett, a cégek viszont ennél kisebb mértékben vágták vissza a létszámot, igyekezve a nekik fontos embereket megtartani, amíg vissza nem áll a konjunktúra. Ez így is lett sok helyen. Ám 2009-et követően javulás mutatkozott. Ha csak a hivatalos emberek szövegét hallgatnánk, azt hinnénk, hogy a gazdaság dübörgéséhez hasonlóan a termelékenység is szépen nő. De nem. Ám itt nincs semmi rejtély. Ha foglalkoztatottként szerepeltetnek a munkaügyi adatok között – Európában szokatlan módon – százezerszámra közmunkásokat, megnövelve a tört nevezőjét, miközben csak szerényen nő a számláló, azaz a vállalatok által előállított hozzáadott érték, akkor a tört értéke nem tud nőni. Ez esetben a nemzetgazdasági szintű termelékenységi romlás-stagnálás alapvetően statisztikai ügy, amivel nincs mit tennünk, ez az ára és következménye a szépen mutató foglalkoztatási adatoknak.

Van azonban olyan nemzetközi felmérés, amely valódi bajokra mutat rá. Vállalatainknál az egy munkaerőre jutó nettó vállalati termelési érték nyilván jóval kisebb a német vagy az osztrák nívónál, de nemcsak annál. A visegrádi négyek adatai szerint a 250 főnél többet foglalkoztatók (azaz a nagyvállalatok) körében a magyarországi termelékenység némileg meghaladja a V3 átlagát, viszont a többi cégméretben nem ez a helyzet. A tíz fő alatt (nulla és kilenc munkavállalót) foglalkoztató kis cégek, valamint a két további méretkategóriába sorolt középvállalatok között a magyar termelékenységi átlag elmarad a V3 átlagától: ha kicsivel is, de a magyar kkv-szektor munkatermelékenysége kisebb, mint a cseh, lengyel, szlovák trió átlaga. Eleve meghökkentő, hogy a magyar kisvállalatnál egy munkavállaló csupán egyharmadannyi értéket állít elő átlagosan, mint egy nagy (250+) magyar cég munkavállalója. Kisebb a tőkeállomány, általában kisebb a szakosodás, szűkebb piacra termelnek, kevesebb a hazai és külföldi partner a kisvállalatainknál. De hogy a visegrádiak kisvállalataihoz képest is kicsi a termelékenység, ez igencsak elgondolkoztató. Miért, mitől lehet termelékenyebb a másik három nemzet kisvállalkozói köre, mint a miénk? Az egyik ok a tőke: a magyar cégek beruházási rátája évek óta csekély. Ok bizony a magyar kkv-szektorban gyakori óvatoskodás, kockázatkerülés, provincializmus, valamint az együttműködési, hálózathoz kapcsolódási képesség gyengesége. Nem szoktuk beismerni, de elég sok cégvezetőnek nincs meg a kellő menedzsment-, idegen nyelvi és pénzügyi tudása a birtokában lévő tőke és a fizetési listáján szereplő emberek hatékony működtetéséhez.

Autót nem szabad jogosítvány nélkül vezetni. Céget ma még igen.