Az Exim-sztori és az adósságcsökkentés

Az elmúlt években a sikeres adósságcsökkentés és a makropénzügyileg fenntartható fiskális politika alapvető hivatkozási pont lett a magyar gazdaságpolitikában. Nemcsak a magyar választók felé, hanem a nemzetközi pénzpiac szereplőinek, sőt a politikai ellenfeleknek a szemében is. Az időnként szokatlan gazdaságpolitikai döntésekkel, illetve a demokratikus jogállami folyamatok sajátos értelmezésével szemben, paradox módon, a fiskális politika lett az a terület, ahol az Orbán-kormány vitathatatlanul eredményesnek bizonyult. A GDP arányában csökkenő államadósságnak kulcsszerepe volt például abban, hogy 2016 végére Magyarország mindhárom nagy hitelminősítőnél visszaszerezte a befektetésre ajánlott kategóriába való besorolását, amelyet még 2011–2012-ben veszített el. Éppen ezért a szűkebb elszámolástechnikai vitán messze túlnyúló politikai jelentősége is volt annak a csörtének, amelyet a magyar kormány, a KSH és a nemzeti bank az Eurostattal vívott az Eximbank besorolásáról.

Az éveken át húzódó disputában az Eurostat az államadósság részének javasolta elszámolni az Eximbank kötelezettségeit, mivel zárt körű pénzügyi közvetítőnek tekinti az Eximbankot. Ezt az álláspontot vitatta a hazai statisztikai hivatal és a magyar jegybank, érvelésük szerint ugyanis az Eximbank tényleges pénzügyi közvetítő intézmény, azaz nem az államháztartás, hanem a pénzügyi közvetítői szektor része. A vita kimenetele sokáig kétséges volt, ugyanis mindkét álláspont mellett érvényes szakmai érveket sorakoztattak fel a felek. Tavaly augusztusban azonban egyértelművé vált, hogy a statisztikai elszámolások ügyében illetékes testület az Eurostat álláspontját támogatja. Ebben a helyzetben Magyarországnak mérlegelnie kellett, hogy mi a kisebb veszteség: beletörődni a nagyobb adósságszámokba, vagy azoknak az országoknak a klubjába kerülni, amelyeket a nemzetközi közvélemény és a befektetők közössége kétes adatközlőknek tekint.

Idén a kormány elszánta magát, és lenyelte a keserű pirulát, azaz a régi adósságszámok mellett a KSH és az MNB az Eximbank beszámításával is közli a GDP-arányos adósságszámokat. A jegybank a pénzügyi számlák friss adataiban már mindkét szemléletben publikálta az adatokat.

Statisztikai hivatalunk pedig közleményt adott ki a kormányzati szektor elszámolásáról, amelyben jelezte, hogy a túlzotthiány-eljárási számításokban az Eximbankot ezentúl az államháztartás részeként mutatja be. Intézményeink ugyanakkor azt is kifejtették, hogy továbbra is meg vannak győződve saját álláspontjuk szakmai igazságáról. De mekkora változást jelent ez a magyar adósságpályában? Míg az Eximbank nélkül a magyar bruttó államadósság 2017 végén a GDP 72,1 százaléka lett volna, az Eximbankot beszámítva az adósságrátánk 74 százalék volt. Az adósságrátát növelő hatás azonban a korábbi években is érvényesült, emiatt 2016-ról 2017-re mindkét elszámolási mód szerint csökkent az adósság. Sőt az Eurostat elvárásainak megfelelő elszámolás szerint jobban, kereken 2 százalékponttal – Eximbank nélkül a csökkenés valamivel kisebb, csupán 1,8 százalékpont lett volna.

Vélhetően bölcs döntést hozott a kormányzat, amikor engedett a vitában. Eggyel kevesebb vita az európai intézményekkel, és a megbízhatatlan statisztikai adatokat közlő ország kétes dicsőségének elkerülése akkor is többet nyom a latban, ha a konkrét elszámolási vitában nem a magyar hivatalos álláspont kerekedett felül. Az adósság 2012 óta csökkenő trendje így is nyilvánvaló, Magyarország államadóssága pedig egyértelműen kisebb, mint az EU átlagában 80 százalékot meghaladó adósságráta. Az új EU-tagországok átlagát persze még mindig lényegesen meghaladjuk, és a kétezres évek elejének 50 százalékot alig túllépő GDP-arányos adósságától is messze vagyunk. Bőven lehet még javítani – de a fiskális politika közvetlen stabilizációs kényszerei ma már nem nyomasztók. Ideje a hangsúlyt a hosszú távú növekedés tényezőire, kiemelten a humán tőke minőségére tenni.