Egy dühös nép választása

Első ránézésre az olasz választás csak a megszokott formát hozta: patthelyzet, koalíciós kényszerek, amelyek végül instabil és reformképtelen kormányhoz vezetnek. Persze reformok helyett szinte minden formáció cukorkákat ígérgetett, miközben az olasz választóknak valóban elegük van a megszorításokból, a gazdaság kiábrándító teljesítményéből, a lecsúszásból, a társadalmi válságból. Amire még egy lapáttal rátett a migránsválság is, amiért az előző kormányt teszik felelőssé. Így egyvalamiben mégis eltért a mostani választás a korábbiaktól:

a vártnál is jobban előretörtek a populista, elitellenes, euroszkeptikus és szélsőséges mozgalmak.

Az olasz gazdaság teljesítménye az elmúlt évtizedben siralmas volt: a GDP még mindig hat százalékkal múlja alul a válság előtti szintet, nagyjából a 15 évvel ezelőtti szinten van, azaz 15 év alatt éppen nullával nőtt a talján gazdaság. Hosszú idő után tavaly már végre sikerült csökkenteni az államadósság rátáját: hajszállal, 132 százalékról 131,5 százalékra mérséklődött a GDP arányában, míg nagy erőfeszítésekkel éppen 2 százalék alá szorították a költségvetés hiányát. Mindezek egyúttal lehetetlenné is teszik a különböző pártok által ígért osztogatásokat, amelyek között a nyugdíjemeléstől az alapjövedelem bevezetésén keresztül a nagy méretű adócsökkentésig sok minden szerepelt, csak éppen fedezet nincs rá.

Az olasz társadalom igencsak megszenvedte az elmúlt évtizedet. A 2007-ben még 6 százalékos munkanélküliségi ráta 2014 végén elérte a 13 százalékos csúcsot, azóta 11 százalékra mérséklődött, míg a fiatalok munkanélküliségi rátája még jócskán meghaladja az egyharmadot. A munkanélküliség feltehetően csak azért nem nagyobb, mert a válság kitörése óta mintegy 3 millió olasz vándorolt ki, és igen sokan váltak inaktívvá.

Sokat mond, hogy a szegénységben élők száma 3 millióval emelkedett, ami a legnagyobb számú növekedés az EU-ban.

Rengetegen élnek olyan családban, amelyben az egyetlen jövedelem a nagyszülők nyugdíja. Nem csoda, hogy a születések száma 22 százalékkal esett vissza tíz év alatt. A társadalom és a gazdaság szinte igényli a költségvetési lazítást, amely azonban korábban sem éppen a fegyelmezettségéről volt híres.

Igen sokszor felvetődik, hogy az olasz gazdaságnak árt az erős euró, ezért érdemes lenne megfontolni az eurózónából való kilépést, a választási kampányhajrá előtt több párt is megfogalmazta ezt a célt. Kétségtelenül sokszor éltek a líra leértékelésével, amire most már nincs lehetőség. Nagy kérdés, hogy valóban javulna-e a versenyképesség egy saját deviza devalválásával, ám a devizaövezetből való kilépés gyakorlatilag lehetetlen.

A legnagyobb akadály, hogy az olasz jegybank mintegy 433 milliárd euróval tartozik az európai jegybankrendszer által üzemeltetett elszámolási rendszernek,

a Target2-nek. Mario Draghi EKB-elnök már egy évvel ezelőtt világossá tette, hogy amennyiben egy ország távozni kíván a devizaövezetből, először rendeznie kell a fennálló tartozásokat és követeléseket. Könnyű belátni, hogy egy ekkora terhet sem a nagy adóssággal küzdő állam, sem az igen magas rossz eszközállománnyal küzdő bankrendszer nem tud felvállalni. Nem is beszélve arról, hogy a nagy külső adósság miatt egy leértékelődő hazai deviza adósságválságot indítana el. Ezzel el is érkeztünk az olasz gazdaság egyik sarkalatos gyengeségéhez, bankszektora állapotához. Az utóbbi időkben végre már történtek valódi lépések is a bankszektor mérlegének megtisztítása felé, de még igen sokat kell tenni. Ráadásul a gyenge gazdasági teljesítmény miatt gyors javulásra sem lehet számítani.

Az említett Target2-tartozás tükrözi a magas külső adósságot. Ennek leépítése is szükségszerű, amiben segíthet, hogy a folyó fizetési mérleg hosszú idő után újra többletet mutat, de a tartós csökkentéshez a megtakarítások növelése szükséges. Ez viszont továbbra is visszafogja a gazdasági növekedést, ami alig teszi lehetővé a megtakarítások gyarapítását. Összességében tehát költségvetési és monetáris lazítás helyett végre reformokra lenne szükség az államháztartástól a bürokrácián keresztül az oktatásig és a munkaerőpiacig szinte minden területen, de erre a mostani választás sem ad felhatalmazást. Csak az adhat reményt, hogy az európai térség kilátásai végre igen biztatók, de ez önmagában nem fogja megoldani Olaszország problémáit.