A régi nótát fújják a jegybankok

A rendszerszinten fontos szerepet betöltő jegybankoknál 2018–2019-ben bekövetkező őrségváltás a monetáris politika új korszakának kezdetét jelzi majd. Ki lesz az, aki az „új normalitás” felé vezető átalakulást vezeti? Még fontosabb az a kérdés, hogy ez az „új normalitás” valójában mennyire lesz új.

A globális pénzügyi válság óta eltelt évtizedben a fejlett országok jegybankjai korábban nem látott aktív monetáris politikát folytattak.

Kuroda Haruhiko, a japán jegybank elnöke és Mario Draghi, az Európai Központi Bank (EKB) vezetője még most is e politikát viszi a gazdaság élénkítése és a deflációs nyomás elleni küzdelem érdekében. Ezzel szemben az amerikai Federal Reserve (korábbi elnöke, Janet Yellen időszakában) és az angol jegybank (Mark Carney vezetésével) már lefektette a normalizáció politikájának alapjait.

Egy másik rendszerszinten fontos központi pénzintézet, a kínai jegybank nemcsak a monetáris expanzióra, hanem a pénzügyi reformra is fókuszál. A kínai jegybank korábbi elnöke, Csou Hsziao-csuan hírnevet szerzett otthon – és talán még inkább nemzetközi szinten – a rekordhosszúságú, tizenöt éves elnöksége alatt.

Bár a központi bankok fontos átalakulás előtt állnak, az új jegybankelnökök megválasztásában a folyamatosság iránti igény tükröződik. A legnyilvánvalóbban ez abban látszott, hogy Kuroda Haruhikót újabb öt évre megválasztották a japán jegybank élére, illetve Csout helyettese, Ji Kang követte idén márciusban a kínai jegybank élén.

Még Janet Yellen utódja, Jerome Powell is talán többé-kevésbé az eddigi irányvonalat fogja követni.

Természetesen Powellt először úgy mutatták be, mint aki szakít a múlttal. Elvégre is, ha Donald Trump amerikai elnök az addigi irányt szerette volna folytatni, akkor csak annyit kellett volna tennie, hogy újabb, második ciklusra is jelöli Yellent (ez amúgy jobban megfelelt volna az amerikai hagyományoknak). Trump szemében azonban a demokrata Yellen az Obama-adminisztráció maradványa volt, és így a deklaráltan republikánus Powellt választották meg helyette. Mind Powell, mind Yellen veteránnak számít a Fedben, és úgy tűnik, mindketten ugyanazt a normalizációs irányt követik.

Európában az új jegybankelnökök által előidézett változás valószínűleg nagyobb lesz.

A brit jegybank esetében Mark Carney a 2019 márciusában megvalósuló Brexit utáni pár hónapban is elnök marad még, hogy minimalizálják a piaci zűrzavarok esélyét. Az utódjának a kiválasztása azonban minden bizonnyal jelentős változást jelez majd. A sikeres kanadai jegybankelnöki múltja ellenére Carney kinevezése vitatott volt: állandóan azt állították róla, hogy erősen kötődik a korábbi pénzügyminiszterhez, George Osborne-hoz, és nem nyerte el eléggé a Brexit-pártiak szimpátiáját sem. Utódjának ezért a Brexit-pártiak számára megfelelő, ha ugyan nem irányítható személynek kell lennie.

Bizonyos értelemben azonban Carney utódjának kijelölése a status quo helyreállításának fog számítani. Elvégre is, amikor Carney-t úgymond „importálták”, akkor szakítottak a házon belülről történő kinevezés hagyományával. Ha ezt felélesztik – ami igen valószínű –, akkor a jelenlegi alelnökök közül kerülhet ki Carney utódja.

Talán a legnagyobb változás az EKB-nál esedékes, ahol négy vezetői poszton lesz csere 2019 végéig. A volt spanyol gazdasági miniszter, Luis de Guindos EKB-alelnöknek való februári jelölése kínálhat valamennyi fogódzót azzal kapcsolatban, hogy mi várható.

Egy spanyol alelnök jelölése azt jelzi, hogy a következő EKB-elnök az eurózóna északi országaiból érkezik majd.

(Guindos jelölése egyben szakítást jelez azzal a hagyománnyal is, amely szerint a jegybanki függetlenség védelmében nem neveznek ki politikust az EKB vezető posztjaira.) Az eurózóna három legnagyobb gazdasága közül csak Németország nem kapta még meg az elnöki posztot. Ha az elnök most német lesz, akkor a poszt nagy valószínűséggel Jens Weidmannra, a Bundesbank elnökére vár.

A monetáris héjának számító Weidmann-nak meg kell majd küzdenie azért, hogy a déli országok támogatását megszerezze. Továbbá jelölése azzal jár majd együtt, hogy az EKB igazgatóságából távoznia kell egy másik németnek, a testület egyetlen női tagjának, Sabine Lautenschlagernek. Egy csak férfiakból álló igazgatóság azonban nem fogja elnyerni az Európai Parlament tetszését.

Az Európai Parlament nemi paritás iránti preferenciája természetesen üdvözlendő, ezt azonban talán inkább a kritikák elkerülése, nem pedig a sokszínűség iránti valódi elköteleződés mozgatja. Valójában egyik jegybank sem szerepel jól e tekintetben, bár a sokszínűséget sok intézményi kérdésben a jó teljesítmény egyik indikátorának tartják. Egyszóval, a jegybanki vezetés továbbra is az „öregfiúk klubjának” számít.

Ahogy a monetáris politika egy új időszakába lépünk, a jegybanki vezetés átalakítását fundamentális módon kellene megvalósítani.

A vezető posztok jelöltjeinél a sokszínűség hiánya azt jelzi, hogy a kiválasztás folyamata túl zárt és belterjes. A jegybankoknak fiatalokat, nőket, kisebbségekhez tartozó személyeket kellene kinevelniük, hogy a megközelítések, a kompetenciák és a szakmai tapasztalat terén bővítsék a választékot, amire a hatékony monetáris politikának a jövőben szüksége lesz.

Valamikor be fog következni egy valódi változás. Egyelőre azonban mind a politika, mind a személyek terén jórészt a régi bort kapjuk a megszokott üvegben.

Copyright: Project Syndicate, 2018

www.project-syndicate.org