Van miért örülni az amerikai–kínai kereskedelmi háborúnak

Donald Trump kereskedelmi háborújának iránya napról napra világosabb. Amerika kereskedelmi partnerei súlyos fenyegetésekkel néznek szembe. Ahogy azonban az Egyesült Államok és Dél-Korea közötti szabadkereskedelmi megállapodás átdolgozása és az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) kvázi reformja és átnevezése mutatja, a legtöbb országnak csak kisebb engedményeket kell tennie Trump megbékítéséhez.

Az egyetlen ország, amely igazán foglalkoztatja az amerikai elnököt, az ő „első számú közellensége”, Kína.

Adva van a terep egy kínai–amerikai összecsapáshoz, hatalmas és előre nem látható geostratégiai következményekkel. Előfordulhat azonban, hogy a világ többi részének ez nem is lesz olyan rossz fejlemény.

Mostanáig a kereskedelempolitika döntő részben a liberalizációt szolgálta. Az 1960-as évektől az 1990-es évekig ezt a folyamatot főként a vámok általános csökkentése jellemezte a Világkereskedelmi Szervezet elődje, az Általános Vámtarifa- és Kereskedelmi Egyezmény, a GATT égisze alatt. Az általános vámcsökkentésre vonatkozó legutóbbi kísérlet, az úgynevezett dohai forduló azonban meghiúsult, főként azért, mert India (és nem Kína) nem kívánta megnyitni némely főbb piacát.

Bizonyos értelemben a regionális kereskedelmi megállapodások – amelyek már amúgy is szorosan összekapcsolódott gazdaságokra vonatkoztak – segítették fenntartani a liberalizációs lendületet. A közgazdászok azonban mindig szkeptikusak voltak az ilyen megállapodásokkal kapcsolatban, mivel azok természetüknél fogva preferenciális jellegűek.

Amikor csökkentik a kereskedelmi akadályokat a megállapodásban részt vevő kevés partner gazdaság számára, akkor ezeknek az országoknak a gyártói jellemzően ezekre a partnerországokra helyezik át figyelmüket, ami a más országokból érkező import csökkenését okozza.

Másként megfogalmazva, a regionális megállapodások, ahelyett, hogy fokoznák összességében a kereskedelmi forgalmat, inkább átirányítják: a megállapodásban részt vevő országok között – a kölcsönös hasznok mellett – ugyan nő a kereskedelmi forgalom, a harmadik fél esetében azonban csökken, ami kisebb veszteségekkel jár. A meglévő preferenciális kereskedelmi megállapodásokkal kapcsolatos, bőségesen rendelkezésre álló adatok ezt a konklúziót támasztják alá.

Ez azt sugallja, hogy ha nagyobb országok egy csoportja éppen ennek az ellenkezőjét teszi – vagyis csak egymás között növelik a vámokat –, akkor abból a harmadik félnek hasznot kellene húznia. Vagyis a többi országnak – Európától Ázsiáig – üdvözölnie kellene a „negatív preferenciális kereskedelmi megállapodásokat”, amit most lényegében az Egyesült Államok és Kína megvalósít?

Azzal, hogy az USA megemelte a vámokat a kínai termékekre, az európai gyártók versenyelőnyre tettek szert a kínai versenytársakkal szemben az amerikai piacon. Hasonlóképpen a kínai piacon az európai és az ázsiai gyártók versenyelőnyt élveznek az amerikai gyártókkal szemben.

Az amerikai–kínai kereskedelem jelentős része így valószínűleg áthelyeződik Európába, Japánba és más, a kínai piachoz közeli ázsiai gazdaságba. Az EU valószínűleg különösen nagy hasznot húz majd ebből, mivel az egyik legnagyobb kereskedelmi partnere marad mind az Egyesült Államoknak, mind Kínának, és mivel az európai gyártók gyakran az amerikai cégek legfőbb versenytársai.

Gyakorlatilag bármely negatív preferenciális kereskedelmi megállapodásnak valószínűleg van valamekkora előnye a harmadik fél számára, így ezek a hasznok különösen nagyok lehetnek az amerikai–kínai megállapodás esetében. A kereskedelmi forgalom elterelődését gyakran csak elméleti konstrukciónak tartják, amelynek kevés valódi jelentősége van, mivel a preferenciális kereskedelmi egyezményekben részt vevő legtöbb gazdaságban már eleve alacsony a vámok mértéke. Ebből adódóan a vámok bármilyen változása és annak a kereskedelemre gyakorolt szélesebb hatása csak kismértékű.

A kínai–amerikai kereskedelmi háború esetében azonban más a helyzet, mivel a két gazdaság, amely korábban inkább nyitott volt egymás felé, jelentős kereskedelmi akadályokat vezetett be. Az USA 10 százalékos vámot vetett ki – ami négyszerese az átlagos amerikai vámoknak – több mint 200 milliárd dollár értékű kínai termékre. Jövőre a vám mértéke 25 százalékra nőhet (ami tízszerese lenne a más országokból érkező termékekre kivetett átlagos amerikai vámnak) és az import még nagyobb részére vonatkozhat.

Ez azt jelzi előre, hogy a kereskedelmi forgalom elterelődésének mértéke jelentős lehet.

Valószínű, hogy a kínai–amerikai konfrontáció jelentősen el fogja téríteni a világkereskedelmet. A világ legtöbb gazdasága hasznot húzhat ebből, azonban ennek súlyos következményei lesznek az USA és Kína számára, ahol az importált termékekre alapozó fogyasztóknak és cégeknek nőnek majd a kiadásaik.

A veszteségek valószínűleg nagyobbak lesznek az USA számára, mivel az Amerikából érkező kínai importban nagyobb arányban szerepelnek mezőgazdasági nyersanyagok, amelyek esetében viszonylag könnyen lehet alternatív beszállítókat találni.

Kína így például az USA helyett Brazíliából importálhatja a szójababot, aminek kevés lenne a pluszköltsége.

Mindent egybevetve a kínai–amerikai kereskedelmi háború valamekkora veszteséget okoz majd Kínának, de annak mértéke eltörpül azon károk mellett, amelyeket az USA-nak kell majd elviselnie. Mindeközben a világ többi részének jó oka lehet arra, hogy egy hosszú, élénk konfliktust kívánjon a szemben álló feleknek.

www.project-syndicate.org