A népesedéspolitika versenyképességi kérdés

A magyar gazdaság 2018 harmadik negyedévében (éves alapon) 5 százalékkal bővült, hazánk ezzel továbbra is az uniós gazdaság egyik motorjaként teljesít. A kormány és az MNB egyaránt 2030-ig tekint előre, tehát több mint egy évtizedes távon sáfárkodik a rendelkezésre álló erőforrások bővítésével és elosztásával, a versenyképesség és a nemzeti jövedelem fenntartható növelésével a hosszú távon is 4 százalék körüli éves növekedés érdekében. Már ez a 2030-as horizont is felveti a kiegyensúlyozott fejlődés hosszú távú feltételeinek bizonyos körét: az adó- és általános üzleti környezet javítását; a vállalkozói szektor feltőkésítését; a hozzáadott érték növelését; a globális exportpiacok bővítését és beépülését globális értékláncokba; az innovációs potenciál kiaknázását – hogy csak néhányat említsek.

Ezek közül kiemelkedik a rendelkezésre álló humán erőforrás, vagyis a „kiművelt emberfők” jelentősége mint a hosszú távú növekedési potenciált nagyban meghatározó faktor.

A gazdasági elemzések hajlamosak Széchenyi István feledhetetlen szavaiból kizárólag az elsőre koncentrálni, és egyébként előremutató javaslatait csak az oktatási rendszerekre vonatkozóan megfogalmazni. A „nemzet erejét” adó kiművelt emberfők sokaságához azonban legelsősorban emberfőkre, magyarok sokaságára van szükségünk.

Rendszeresen ütközünk a demog­ráfiai folyamatok fontosságát alábecsülő értékelésekbe:

Ezzel szemben napjaink globális társadalmi realitásai éppen arra figyelmeztetnek, hogy ha ma nem vetjük el a magvakat, annak még a mi életünkben keserű böjtje lesz. Az európai politikai-társadalmi stabilitást meghatározó konszenzus az általános társadalombiztosításon, a generációk közötti szolidaritáson alapul. Ezt egészítik ki az öngondoskodás dicséretes körei, ám az egyéni felelősségvállalás még hosszú évtizedekig bizonyosan nem váltja fel a közösségi alapú rendszereket. A társadalombiztosítás vívmányai azonban csak bizonyos generációs és aktív-passzív arányok mellett tarthatók fenn – az egyensúly felborulása vezethet az idősek és magukról gondoskodni nem tudók elszegényedéséhez, illetve az ennek elkerülését megcélzó állami intézkedések kiterjesztéséhez adó- és járulékemelések, korhatár-módosítások, valamint pótlólagos költségvetési források formájában. Az adó- és járulékemelések a magánvállalkozások és az élőmunka jövedelmezőségét rontják a globális versenyben, ezek hiányában viszont az állam a gazdaság és társadalom más alrendszereitől kénytelen finanszírozást átcsoportosítani a táguló lyukak betömködésére, ami szintén a versenyképességet rontja, a költségvetési mozgásteret szűkíti és az adósságot is növeli.

Az ENSZ 2017-es adatai szerint az idősebb korosztályok lakosságon belüli aránya ma Európában a legmagasabb: a népesség negyedét teszik ki. Az eltartási ráta – amely kifejezi, hány munkaképes korú ember jut egy 65 évesnél idősebb személyre – 2017-ben Afrikában 12,9, Ázsiában 7,4, Európában viszont mindössze 3,3 volt. 2050-re trendforduló nélkül 24 európai ország eltartási rátája csökken 3 alá. Látható, hogy egyes nyugat- és észak-európai államok ezt a problémát már évtizedek óta a nyugati világon kívüli bevándorlás felgyorsításában vélték megtalálni, ezzel azonban egy másik hosszú távú fejlődési tényezőt, a társadalmi kohéziót és biztonságérzetet tették kockára, ami a 2001. szeptember 11. óta eltelt időszakban fokozatosan testet is öltött, a mai napig fokozatosan erodálva ezen országok politikai stabilitását. Hazánk ezzel szemben a nyugati világ elmúlt évtizedeinek legnagyobb szabású családtámogatási politikáját hirdette meg, amelynek fontos részeredményei már most is láthatók.

A professzionális sportban mára közhellyé vált, hogy a mindent elsöprő, eredeti tehetségeket a minél nagyobb, tömeges merítési lehetőség termeli ki a képzés számára. Ha világszínvonalú innovációban, magyar csúcsteljesítményekben látjuk a jövő kulcsát, elemi érdekünk a magyar gyermekek megszületésének további ösztönzése aktív családpolitika révén.