Az ördög itt is a részletekben rejlik

Sokan várták idén a kormány új verseny­képességi csomagját. Egyrészt azért, mert ebből a gazdaságpolitika középtávú stratégiai irányaira lehet következtetni. Másrészt azért, mert elvben a rövid távú adóváltozások, adókedvezmények és támogatások néhány konkrét lépését is megtudhatnánk belőle. Bár három kiemelten érintett minisztérium (a Pénzügyminisztérium, az Innovációs és Technológiai Minisztérium és a Külgazdasági és Külügyminisztérium), továbbá a jegybank és a Magyar Kereskedelmi és Iparkamara javaslatai alapján november végén a kormány elé került a javaslatcsomag, úgy tűnik, 2018-ban még nem készül el a nagy mű.

Hat stratégiai területet ugyan megjelöltek, és ezekhez rendelten harminc javaslat is született, de a konkrétumokról egyelőre nem sokat tudunk. Varga Mihály pénzügyminiszter egy konkrét lépést azért ismertetett: megépül az M9-es autópálya, amely kelet–nyugati irányban szeli majd át az országot: Szegedet Nagycenkkel köti össze. Más intézkedésről egyelőre nincs információ, márpedig a szakpolitikák értékelésének közhelye itt fokozottan érvényes: az ördög a részletekben rejlik.

A nyilvánosságra került javaslatcsomag hat területe nem okoz meglepetést. Közülük három klasszikusan részét képezi a magyar versenyképességi csomagoknak:

A foglalkoztatáspolitika meghatározó versenyképességi jelentősége sem lehet kérdéses, az oktatás és az egészségügy versenyképességi tényezővé emelése pedig a munkaerő minőségi javításának kormányzati szándékára utalhat. Ez a tartalmi szempont persze a versenyképességi csomag alakításában részt vevők körének kiterjesztését is jelenthetné: az oktatás- és egészségpolitikai szakértők bevonása mellett az Emberi Erőforrások Minisztériumának a versenyképességi intézkedések alakításában történő közvetlen részvételét is indokolttá teheti.

A foglalkoztatás területén a mai helyzet alapvetően más, mint öt-tíz évvel ezelőtt volt.

Magyarország az uniós országok összehasonlításában is az alacsony munkanélküliségűek közé tartozik, és a foglalkoztatási mutatók is jelentősen javultak. A munkanélküliségi ráta már jó egy éve a 3,5–4 százalék közötti sávban van, a foglalkoztatottak száma pedig immár meghaladja a 4,5 milliót, úgy, hogy a korábbi közfoglalkoztatottak közül egyre többen lépnek át az elsődleges munkaerőpiacra. A foglalkoztatottság egyaránt nőtt a nők és a férfiak körében, és kiemelkedő mértékben emelkedett az 55 évesnél idősebbek korcsoportjában.

Nem kérdés, hogy ez az egyértelmű siker vállalati szemszögből a munkaerő-kínálat növekvő szűkösségét is jelenti, és a béralkuban is számottevően javult a munkavállalók pozíciója. A két kormánypárti képviselő közelmúltbeli javaslata, amely három év alatt 400 órányi túlóráztatást tenne lehetővé , erre való reakcióként fogható fel: ilyen foglalkoztatási keretek mellett a munkaadók rugalmasabban tudnának reagálni a munkaerőpiac konjunkturális és szezonális ingadozásaira.

Kétségtelen, hogy a tervezett módosítás megvalósulása rövid távon javíthatná egyes vállalatok nemzetközi versenyhelyzetét is. Azonban hosszabb távon szinte biztosan káros a magyar versenyképességre: a versenyképesség és a rugalmas biztonság (a sokat hivatkozott flexicurity) kapcsolatának stratégiai félreértését mutatja.

A magyar munkavállalókkal nem az a baj, hogy nem dolgoznak eleget, és nem hajlandók túlórázni. Ellenkezőleg: az összehasonlító adatok egyértelműen arra utalnak, hogy az általános túlmunka miatt számos területen a hazai munkavállalók egészségi állapota jelent versenyképességi korlátot.

Éppen ezért a túlmunka fokozása helyett versenyképességi szempontból inkább az egészségmegőrzés, az oktatásban és a folyamatos képzésben való részvétel támogatása lenne indokolt.