Olasz dráma hiányos szereposztással

Az európai nagypolitikát csöppet sem érintette meg az adventi időszak meghitt hangulata. Franciaországban egyre indulatosabb tüntetések zajlanak, miközben a brit EU-s kilépést illetően is több a hangzatos üzenet, mint a világos forgatókönyv. Az elmúlt hónapokban ráadásul az új olasz kormány és az Európai Bizottság (EB) között is egyre élesebb vita bontakozott ki. Olaszország a 2019-re tervezett költségvetésében 2,4 százalékos hiánypályával élénkítené immár régóta gyengélkedő gazdaságát.

Ezzel szemben az EB értékelése szerint egy ilyen tervezet veszélyeztetné az egyébként is magas olasz államadósság fenntarthatóságát, amire az éppen gyengülőfélben lévő európai konjunktúra mellett igazán semmi szükség. Az EB legutóbbi jelzései szerint fegyelmezettebb gazdálkodást és legfeljebb 1,95 százalékos hiányt kellene elérni.

A vitát meghatározó narratíva szerint az olasz államadósság fenntarthatósága a költségvetési gazdálkodás függvénye. Ezért sem engedhető meg az olaszok túlzott lazasága. De vajon tényleg ilyen egyszerű a képlet? Természetesen nem. És mint azt a legjobb olasz darabokban megszokhattuk, a szálakat ezúttal sem csak a színpadon álló szereplők mozgatják. A helyzet Olaszország és Japán esetének összehasonlításával könnyen megérthető.

Az államadósság GDP-hez mért pályájának változását döntően két tényező határozza meg: a költségvetés – kamatfizetéstől megtisztított – úgynevezett elsődleges egyenlege, valamint a felhalmozott adósság kamatterhe és a GDP-növekedés különbözete (ez utóbbit szokás hólabdahatásnak hívni). Az olasz költségvetés 2017-ben a GDP

1 százalékát meghaladó elsődleges többlettel rendelkezett, azaz éves szinten több adót és egyéb bevételt szedett be, mint amennyit kiadási oldalon az olasz társadalom és a vállalkozások számára kifizetett. Kevéssé ismert tény, hogy ez a sajátosság immár évtizedek óta jellemzi Olaszországot. Az 1990 óta számított elsődleges egyenlegük még Németország adatánál is kedvezőbb. Eközben a japán költségvetés elsődleges hiánya tavaly megközelítette a 4 százalékot. Az olasz államadósság problémáiért távolról sem a vészesen túlköltekező költségvetés okolható.

A több mint 5 százalékponttal kedvezőbb elsődleges egyenleg ellenére Olaszország 130 százalék körüli államadósság-rátájával kapcsolatban rendre fenntarthatósági kérdések kerülnek elő, míg Japán 250 százalék fölötti rátájával kapcsolatban hasonló probléma kevésbé jelentkezik.

Az eltérés leginkább a kamatkiadások miatt adódik. A japán központi bank aktívan beavatkozik a japán állampapírok piacán. Folyamatosan vásárol államkötvényeket, miközben kommunikációjában elköteleződött, hogy a hozamokat hosszabb távon is 0 százalék közeli értéken tartsa. Hasonló aktivitást az Európai Központi Bank (EKB) csak 2012 után mutatott, ami a döntéshozók jelzései szerint azonban 2019-ben várhatóan befejeződik. Nem meglepő módon a hírekre az egyébként is magasabb olasz állampapírhozamok az idei évben megduplázódtak, emelve az olasz állam kamatterheit. Eközben a japán hozamok változatlanul 0 százalék közelében alakulnak.

A történetnek számos tanulsága van.

Az olasz államadósságot övező vitákban a költségvetés helyzete mellett legalább hasonló súllyal kellene megjelenniük az európai monetáris politikát érintő, valamint a hosszú távú növekedést megalapozó versenyképességi kérdéseknek. Emellett a helyzet általánosságban arra is rávilágít, hogy a magas adóssággal küzdő gazdaságok számára még fegyelmezett költségvetési gazdálkodás mellett is komoly probléma lehet korunk hosszabb távú demográfiai, technológiai és geopolitikai kihívásainak finanszírozása. Ehhez teljesen újszerű, innovatív megoldásokra lesz szükség. Tanulva az olasz helyzetből, a hazánkhoz hasonló feltörekvő gazdaságokban érdemes a belső megtakarítások adósságfinanszírozásban betöltött szerepét növelni és a gazdaság versenyképességét folyamatosan javítani.