Nyolc évvel a tavasz után

Januárban Algéria fővárosának, Algírnak egyik külvárosi éttermében volt szerencsém beszélgetni helyi huszonévesekkel a fiatalokat sújtó kihívásokról. Beszélgetőpartnereim nem kezdtek el rögtön panaszkodni, de láthatóan kényelmetlen helyzetben voltak. Nem arról van szó, hogy nincs munkájuk, mondták, de a munkájuk nem nyújt számukra méltóságot. Megkérdeztem, hogy mire van szükségük, hogy elégedettek legyenek, gyógyszerész barátom pedig gondolkodás nélkül három dolgot sorolt fel: az életkezdéshez szükséges fizetésre, a társadalmi egyenlőtlenségek csökkenésére, valamint (nem meglepő módon) párkeresési lehetőségekre, amire az algériai társadalom konzervativizmusa és a rossz anyagi helyzet nem ad lehetőséget.

Ez a beszélgetés önmagában nem meglepő, hiszen az arab térség gazdasági-társadalmi problémái ismertek a külvilág számára is. Érdekes mégis, hogy az arab tavasz néven ismert eseménysorozat után nyolc évvel ugyanazok az aggályok (a lecsúszás érzése, az önállósodás ellehetetlenülése és szexuális frusztrációk, a méltóság iránti vágy) merülnek fel egy hétköznapi találkozón, amelyek a 2011-es tüntetési és forradalmi hullám kiváltó okaként szolgáltak.

Nem változott tehát semmi, az arab társadalmak nem nyertek semmit, és továbbra is ugyanazokkal a problémákkal küzdenek, mint a forradalmak előestéjén? A kérdés nem csak elméleti: ha azt látjuk, hogy az arab térség szocioökonómiai helyzetében nem következett be érdemi változás, akkor a felkelések potenciálja állandósul.

Márpedig a Világbank adatai ezt mutatják. Az arab térségben az egy főre jutó nemzeti össztermék 2011 óta minimális mértékben csökkent, a munkanélküliségi ráta 2010 és 2018 között mindössze 0,1 százalékkal mérséklődött (9,9-ről 9,8 százalékra), az álláskereső fiatalok aránya pedig még másfél százalékkal növekedett is (24,5-ről 26 százalékra). Ugyan az átlagos éves infláció a 2010-es évek elején tapasztalt 12-15 százalékos szintről érdemben csökkent (2017-ben 6 százalékos volt), ám ez nem monetáris reformoknak, hanem a 2014-es olajárzuhanásnak köszönhető. A térség nemzetgazdaságainak szinte mindegyike továbbra is ki van szolgáltatva a fekete aranynak: az olajexportálóknak a költségvetési bevételeit, az olajimportálóknak az árszínvonalát és a külföldről kapott segélyek mértékét határozza meg a termék ára. Ettől kezdve viszont a fiskális és monetáris mutatókat is nagy volatilitás és akár évről évre történő szélsőséges ingadozások jellemzik.

Természetesen a régió távolról sem egységes sem politikai, sem gazdasági értelemben. A Perzsa-öböl államai egyre inkább elszakadnak modernizáció és fejlődés tekintetében a többi arab országtól, bár az olajár stabilizációjával a reformkedv ismét háttérbe szorult. A több évre polgárháborúba és politikai válságba süllyedt Szíria, Irak, Libanon, Jemen és Líbia évekre, évtizedekre leszakadhat. A két csoport között maradt „többiek” a saját versenyképességi problémáikkal küzdenek, az elsődleges cél pedig egyelőre nem az innováció, hanem a törékeny stabilitás fenntartása.

Ennek ellenére túlzás lenne azt állítani, hogy semmi sem változott nyolc év alatt. Az arab tavasz nemcsak hogy nem hozta el a remélt demokratizálódást (Tunéziát leszámítva), de a térségben a rezsimek autoriter jellegének megerősödéséhez vezetett. Ez kihat az arab államok politikai és gazdasági működésére is: az egyre gyanakvóbb közintézmények a média, az ipar, a szolgáltatások és más szektorok egyre nagyobb részét igyekeznek irányítani vagy felügyelni, tanulva a 2011-es válság leckéjéből. Szemléletes példa a 2011 óta nagy növekedésnek induló civil szféra, amelynek jellegéből adódóan legfontosabb tulajdonsága, hogy állami irányításon kívül áll. Az arab kormányok itt is egyre nagyobb szerepet követelnek maguknak szabályozási szigorításokkal, valamint bújtatott kormányzati irányítás alatt álló NGO-k (angol rövidítéssel GONGO-k) létrehozásával.

A mindennapi emberek szintjén az elmúlt évtized a társadalmi bizalom csökkenésével, valamint az arab társadalmakon belüli törésvonalak mélyülésével, az egyes szociális, etnikai, vallási közösségek közötti távolságtartással, és így egyfajta felaprózódással járt. Az összetartozást korábban biztosító identitások meggyengültek vagy átalakultak, így kohéziót nehéz kitapintani. A társadalom atomizációja a rezsimek számára örvendetes, hiszen bármilyen mozgalom megszervezése vagy egy rezsimváltás alulról történő kikényszerítése egy ilyen közegben egyre nehezebbé válik.

Emiatt a felaprózódási folyamat miatt nem várhatjuk tehát a közeljövőben egy újabb forradalmi hullám kirobbanását. Ugyan a tüntetéseket kiváltó okok nem tűntek el (sőt mélyültek is), az arab társadalmakban ma kevésbé állnak rendelkezésre egy szélesebb társadalmi mozgalom megszervezését elősegítő feltételek, mint 2011-ben. Ráadásul az idő előrehaladtával egyre elérhetőbbé válik a fiatalok körében a külföldre való költözés lehetősége, ami szintén csökkenti a rezsimekre helyezkedő nyomást. A tavasznak tehát vége (ha volt egyáltalán), nyár helyett pedig marad a csendes, változatlan ősz.