Elizabeth Warren külkereskedelmi reformterve

Elizabeth Warren amerikai szenátor külkereskedelmi reformterve igazolja, hogy miért ő tekinthető a legjobb szakpolitikai elképzelésekkel előálló demokrata elnökjelöltnek. Az Egyesült Államok külkereskedelmi politikáját már régóta nagyvállalati és pénzügyi érdekek alakítják, ami erősíti ezt az érdekcsoportot, és hozzájárul a középosztály jövedelmi helyzetének romlásához, valamint a helyi közösségek aláásásához. Warren tervezete a külkereskedelmi politika olyan radikális átalakítását tartalmazza, ami a társadalom széles rétegeinek érdekeit szolgálja.

Ahogy arra Warren rámutat, olyan világban élünk, ahol az importvámok mértéke a legtöbb termék esetében már egészen alacsony. A külkereskedelmi főtárgyalók ma már leginkább nem az importterhekkel és más behozatali akadályokkal foglalkoznak, hanem olyan kérdésekkel, mint a szellemi tulajdon, a technikai sztenderdek és az iparpolitika. A mostani külkereskedelmi megállapodásokkal – Robert Lawrence, a Harvard közgazdászprofesszorának szavaival élve – nem „sekély”, hanem „mély” integrációra törekednek.

A mély integráció a nemzetközi kereskedelem és befektetések magasabb szintjét segítheti elő, ugyanakkor az adott országok szociális viszonyaiba is beavatkozik. Korlátok közé szorítja az egyes országok adó- és szabályozási politikáját, a saját szociális és munkaügyi sztenderdjeik megőrzésére vonatkozó képességüket.

A multinacionális vállalatok, a nagy gyógyszeripari és pénzügyi cégek nem meglepő módon a munkavállalók és a középosztály kárára próbálnak hozzáférni a külföldi piacokhoz.

Warren tervének fő eleme szerint bizonyos előfeltételeknek teljesülniük kellene a mély integrációt megvalósító megállapodások aláírása előtt. Eszerint bármely, az Egyesült Államokkal kereskedelmi megállapodásról tárgyaló országnak el kell ismernie, és be is kell tartania a nemzetközi munkajogi és emberi jogi szabályozásokat. Alá kell írnia a párizsi klímamegállapodást, valamint a korrupció és az adóelkerülés elleni nemzetközi egyezményeket. Warren elismeri azt a szégyenletes tényt, hogy az USA bizonyos sztenderdeknek nem felel meg, különösen, ami a munkajogi és környezetvédelmi előírásokat illeti. Programja szerint Amerika pótolná ezeket a hiányosságokat.

Ez a megközelítés előrébb való ahhoz a jelenlegi gyakorlathoz képest, amely abból indul ki, hogy a kereskedelmi partnerek javítani fogják sztenderdjeiket, amint a kereskedelmi megállapodást aláírták. A valóságban a munkajogi és környezetvédelmi kérdésekben aláírt megállapodások igen hatékonytalannak bizonyultak. Az egyetlen módja annak, hogy ezeket a területeket a piacra jutás kérdéséhez megfelelően kezeljék, ha kereskedelmi megállapodást csak abban az esetben kötnek, ha a két fél már előzetesen megfelel a különböző szakpolitikai területek magas szintű sztenderdjeinek.

Warren a kereskedelmi megállapodások legkárosabb elemeinek felszámolását vagy gyengítését szeretné elérni.

Nagyon helyesen a befektetők és az államok közötti vitarendezési mechanizmus felszámolását javasolja. Ez a vitatott eljárás ugyanis lehetővé teszi a külföldi vállalatok számára, hogy bepereljenek államokat. Emellett a szellemi tulajdon terén meglévő monopóliumjogok korlátozását is célul tűzte ki.

Warren erőteljesen fokozná a kereskedelmi tárgyalások transzparenciáját. Jelenleg a kereskedelmi megállapodások tervezeteit titok övezi, amíg nem kerülnek szavazásra a kongresszus elé. A javaslat szerint a kereskedelmi megállapodások tervezetei nyilvánosak lennének. A diszkréció a múltban elősegíthette a sekély integrációs modell szerinti kereskedelmi liberalizációt. Az 1990-es évektől azonban ez a vállalati lobbit erősítette, és egyenlőtlen megállapodásokat eredményezett.

Warren emellett kész kivetni a határátlépési szén-dioxid-adót (carbon border tax) annak érdekében, hogy a szén-dioxid-emisszió teljes társadalmi költségét megfizető hazai vállalatok ne kerüljenek versenyhátrányba azokkal a külföldi cégekkel szemben, amelyeknek ezt nem kell megtenniük. A kereskedelmi megállapodásokat nemcsak az adott országra vonatkozó hatásaik, hanem a regionális következményeik alapján értékelnék. Warren csak azután kérné egy megállapodás kongresszusi jóváhagyását, ha előtte a regionális, munkajogi és fogyasztói bizottságok már az áldásukat adták.

Egyesek azért bírálják ezeket az elképzeléseket, mert szerintük túl szigorú megközelítést követnek,

és ez lehetetlenné tenné az új kereskedelmi megállapodások megkötését. Ez egy lehetséges szcenárió, összességében nem rossz forgatókönyv. Az USA nyitott gazdaság maradhatna, amely élvezi a világpiac előnyeit anélkül, hogy rossz kereskedelmi megállapodásokat írna alá a mély integrációs modellt követve. A rosszul megalkotott megállapodások – mint az Észak-amerikai Szabadkereskedelmi Egyezmény (NAFTA) – ugyanis visszaütnek: erodálják a külkereskedelem legitimációját, és gerjesztik a protekcionista ellenreakciót.

A másik bírálat Warren elképzeléseivel kapcsolatban, hogy azok Amerikára fókuszálnak, és alig foglalkoznak a multilaterális kereskedelmi rendszerrel, illetve azzal a kérdéssel, hogy miként lehetne megreformálni. Amerikai elnökjelölt-aspiránsként talán természetes, hogy Warren amerikai szemszögből kezeli a témát. Az azonban figyelemre méltó, hogy a multilateralizmus kérdésével kapcsolatos egyetlen megállapítása helyénvaló. Egy olyan multilaterális megállapodás kialakítását ígéri, amely megvédi a zöldtermékek és -technológiák állami támogatását a világkereskedelmi szabályok alapján történő lehetséges „támadásoktól”. A klímaváltozás elleni küzdelem fontossága miatt pontosan ez a megfelelő prioritás a multilaterális kereskedelmi rezsim számára.

A Warrennel szembeni harmadik kritika szerint a külkereskedelmi politikája ugyanolyan protekcionista, mint Trumpé. Ez azonban téves álláspont. Trump külkereskedelmi politikájával akarja elfedni regresszív jellegű gazdaságpolitikai programját. Warren a külkereskedelmi elképzeléseivel támogatni kívánja a progresszív hazai gazdasági reformok programját, és azt akarja biztosítani, hogy a külkereskedelmi megállapodások ne ássák alá a hazai gazdasági reformokat.

Végeredményben az USA politikai és gazdasági jövőjét kevéssé az ország külkereskedelmi politikája, mint inkább gazdaságának inklúziójára, illetve strukturális átalakulására vonatkozó politikája fogja meghatározni. Sokatmondó, hogy Warren reformterve viszonylag későn, csak azok után jelent meg, hogy számos olyan javaslata napvilágra került, amellyel az amerikai kapitalizmus működését akarja megreformálni, kezdve a versenyjogi szabályoktól, az iparpolitikától a pénzügyi szektor szabályozásáig és

a munkaerőpiaci intézményekig.

Külkereskedelmi politikája jórészt csak egy kiegészítője az átfogó programjának. Warren kereskedelmi politikai tervezete önmagában nem tekinthető protekcionistának. Ha azonban néha bizonyos fokú protekcionizmusra van szükség – a munkavállalók, a helyi közösségek, az adórendszer védelme vagy a környezetvédelmi szabályok körülbástyázása érdekében –, annak az az oka, hogy a hazai gazdasági programját megéri megvédeni.

Copyright: Project Syndicate, 2019

www.project-syndicate.org