Visszatér a pénzügyi elnyomás időszaka?

A GDP-arányos amerikai államadósság erőteljesen emelkedett a 2008–2009-es válság során, majd azt követően is folytatódott a növekedés, a 2007-ben mért 62 százalékról 2010-re 90 százalékra nőtt az adósság mértéke. 2019-re a ráta elérte a 106 százalékot, és a Kongresszusi Költségvetési Hivatal (CBO) arra figyelmeztetett, hogy 2028-ra a nyugdíj- és egészségbiztosítási alapok ki fognak merülni. Sok közgazdász ebben az időszakban úgy vélte, hogy már a százszázalékos adósságráta is aggasztóan magas, a csökkentéséhez szükséges adóemelésnek is nagynak kell lennie.

Aztán kitört a koronavírus-járvány. A lezárások és az összeomló gazdasági aktivitás miatt a kormányok szerte a világban hatalmas állami pluszkiadásokat hagytak jóvá, bár a bevételeik csökkenésére lehetett számítani. Miután a járvány előtt ezermilliárd dolláros éves költségvetési hiányt jelzett előre, a CBO további 2,2 ezermilliárd dollárral megemelte a szeptemberben végződő 2020-as költségvetési évre vonatkozó becslését, a 2021-re vonatkozó prognózisát pedig további 600 millió dollárral növelte. A Committee for a Responsible Federal Budget kutatóintézet szerint ez a GDP 17,9 százalékát teszi ki 2020-ban, és 9,9 százalékát 2021-ben.

A jelenlegi helyzet alapján az államadósság jövőre várhatóan eléri a GDP 108 százalékát.

Ez azt jelenti, hogy csupán hét hónap alatt az amerikai adósságráta már meghaladta azt a szintet, amelyet a 2008–2009-es válság két éve alatt halmozott fel, és ebbe még nem számolódik be az az állami pluszkiadás, amelyet a kongresszusnak is jóvá kell hagynia. A konszenzusos nézet szerint ezek a kiadások jogosak, miután a járvány korábban nem látott, szörnyű következményekkel járt. Mindenesetre a politikusoknak fel kell ismerniük, hogy a járvány megfékezése után sürgősen szükség lesz olyan intézkedésekre, amelyek csökkentik a GDP-arányos deficit mértékét.

Természetesen néhány közgazdász azzal érvel, hogy ebben az alacsony inflációs és kamatkörnyezetben nem kellene az államadósság mértéke miatt aggódni. Nincs azonban garancia arra, hogy a mostani pénzügyi kondíciók továbbra is fennmaradnak.

Bármelyik fejlett gazdaságban egyszerűen elképzelhetetlen az a helyzet, hogy az állam ne lenne képes megújítani az adósságát a kiadások finanszírozására. De miközben a jelenlegi és a várható költségvetési hiányok csökkentése (sőt többletek elérése) az egyértelmű megoldása a problémának, ez egyben a legnehezebbnek tűnő opció politikai szempontból.

Emiatt erős lesz a késztetés arra, hogy az adósságot a „pénzügyi elnyomásként” ismert intézkedések révén csökkentsék.

A politikusok megpróbálhatják mérsékelni az adósságszolgálat költségét annak a kamatszintnek a limitálásával, amelyet a pénzügyi intézmények – bankok, nyugdíj- és biztosítási alapok – fizethetnek.

Egy kamatplafon képessé teszi a kormányokat arra, hogy eladják és megújítsák az állampapírokat, mégpedig alacsonyabb kamatszint mellett, mint amilyenre amúgy képesek lennének, mivel a megtakarítók másutt sem kaphatnak jobb hozamokat. A kormányok plafont szabhatnak annak a kamatszintnek is, amelyet a hitelezők számíthatnak fel, ami hitelszűkösséghez vezet a potenciális adósok között.

Amikor a múltban alkalmazták, a pénzügyi elnyomás működött: az amerikai államadósság mértéke a II. világháború után, 1945-ben mért 116 százalékos szintről 1955-ben 66,2 százalékra csökkent a GDP arányában. Carmen M. Reinhart, aki most a Világbank vezető közgazdásza, és Maria Belen Sbrancia, a Nemzetközi Valutaalap (IMF) közgazdásza, tanulmányában azt mutatta ki, hogy 1946 és 1955 között a törlesztett amerikai adósság mértéke évente a GDP 5,7 százalékát tette ki a pénzügyi elnyomás révén.

Ez a fokozatos adósságcsökkentés amiatt következett be, hogy a kamatplafonok alacsonyabbak voltak az inflációnál, ami negatív reálhozamokat eredményezett a hitelezők számára ebben az időszakban. Reinhart és Sbrancia számítása szerint, ha a reálkamatok pozitívak lettek volna, az amerikai államadósság a GDP 141,4 százalékát tette volna ki 1955-ben. Ez a 75 százalékpontos különbség megmutatja, mennyivel nőtt volna az államadósság, ha a kormányzat nem nyúl a pénzügyi elnyomás eszközéhez.

Mégis, az elemzők azóta arra jutottak – többé-kevésbé egységesen –, hogy

a pénzügyi elnyomás csökkentette a GDP-növekedést, és káros volt a gazdaság számára, ugyanis elterelte a magánmegtakarításokat a privát befektetési szektortól az állampapírok felé.

Ezt általában növekvő infláció kíséri a kontrollált kamatszinteknél lévő kereslettöbblet miatt. Mindehhez szinte mindig viszonylag alacsonyabb növekedés társul.

Miközben a nagy költségvetési hiány igazolható lehet a járvány miatt, a politikusoknak és a közvéleménynek tudnia kellene azt is, hogy a veszélyesen magas GDP-arányos adósságrátát kezelni kell, amint a közvetlen válság elmúlik. Máskülönben a magas infláció és a lassú növekedés kombinációja, amely a pénzügyi elnyomást kíséri, megfojthatja a fellendülést.

Az egyik lehetőség a kongresszus számára az lehet, hogy a jövőbeni adóemeléseknek megágyazó jogszabályokat hoz, vagy menetrendet állapít meg a karbonadóra, az áfára és a jövedelemadóra vonatkozó pluszteher emelésére. Ezek az intézkedések akkor léphetnének hatályba, amikor a munkanélküliség egy korábban kijelölt szint alá esik, utána pedig fokozatosan emelhetik az adókat aszerint, ahogy a gazdaság egyre jobban erősödik.

A legtöbb elemző tudja, hogy a „normál” növekedés nem térhet vissza addig, amíg kellően meg nem fékezik a járványt. De amikor ez a csodás időszak beköszönt, a gazdasági fenntarthatósághoz a magas GDP-arányos adósságráta kezelésére lesz szükség.