A stabil euróhoz ambiciózus iparpolitikára van szükség

Az európai iparpolitika kérdése legalább azóta ismét napirendre került, hogy 2019 elején megjelent a kérdésben kiadott francia–német nyilatkozat. Míg azonban ez a dokumentum főként a globális versenyképességre összpontosít, ugyanilyen fontos érv az iparpolitika felélesztése mellett az is, hogy az euró túlélése érdekében is szükség van rá.

A közös európai valuta bevezetése óta az ipar gazdaságon belüli részesedése a hozzáadott érték tekintetében stabil maradt Németországban,

miközben szembetűnően csökkent Franciaországban, Spanyolországban és Olaszországban.

A koronavírus-járvány okozta válság kezelésére meghozott erőteljes német gazdaságpolitikai intézkedések pedig megerősítik majd ezt a tendenciát. Az ipar, amelybe tágan értelmezve a digitális szolgáltatások is beletartoznak, kulcsszerepet játszik a termelékenység növelésében.

Ez azt jelenti, hogy

az Európai Unió déli tagállamainak újjá kell éleszteniük iparukat.

Máskülönben versenyképességük relatív hiánya mélyíteni fogja az eurózónán belüli egyensúlytalanságokat, és fokozza az északról délre irányuló folyamatos transzferek esélyét, veszélyeztetve az unió politikai fenntarthatóságát.

A rossz hír az, hogy miközben Franciaország talán megteheti, hogy eurómilliárdokat költsön az autóiparára, addig ez Olaszországnak és Spanyolországnak nem áll módjában.

A jó hír az, hogy a nemrégiben elfogadott Következő nemzedék EU (Next Generation EU) újjáépítési csomag lehetőséget kínál a dél-európai ipar újjáélesztésére és arra, hogy a digitális, fenntartható jövő irányába legyen pozicionálva.

Az EU Tanácsában júliusban kialakított megállapodás értelmében a tagállamok nemzeti újjáépítési és a válsággal szembeni ellenállást segítő terveket készítenek elő a tagországok 2021–2023 közötti reform- és beruházási menetrendjének kialakítására.

Az EU vezetőinek azonban most tovább kellene lépniük ennél, egyértelmű célokat kell meghatározniuk, hogy az európai ipar ne csak globálisan versenyképes, hanem földrajzilag kiegyensúlyozott is legyen. A fókusznak ugyanúgy a francia–német nyilatkozatban meghatározott, kulcsfontosságú szektorokra kell irányulniuk: az egészségügyre, az energetikára, a klímavédelemre, a biztonságra és a digitális technológiára, és külön kezdeményezéseket kell indítani a mikroelektronika, az akkumulátorok és a mesterséges intelligencia terén.

Miközben az Egyesült Államok és Kína élen jár a mesterséges intelligencia és más új technológiák terén a globális dominancia elérésében, addig Európa egyre inkább lemarad a digitális gazdaságban.

Még a sikeres Németországban is kisebb a teljes tőzsdepiaci kapitalizáció, mint egy adott amerikai technológiai óriásvállalaté, az Amazoné, az Apple-é vagy a Microsofté.

Szemben azzal, amit néhány elemző állít, a technológiai versenyképesség európai hiányát nem az EU versenypolitikája okozza,

amely blokkolja az olyan fúziókat, mint amilyen például az Alstom és a Siemens között jött volna létre.

Európa problémája az, hogy nagyon szétszabdalt a digitális piaca, lehetetlenné téve a vállalatok számára, hogy profitáljanak az erőteljes méretgazdaságosságból – amit a digitális platformok és a big data amúgy felkínálna.

Ez a gátló tényező akadályozza, hogy az innovációt hajtó kutatás-fejlesztésbe fektessenek.

Tovább súlyosbítja a helyzetet, hogy Európában nagyon fragmentált a közbeszerzési politika, jórészt amiatt, hogy az EU-ban nincs közös védelmi politika. Ez a széttöredezés, és nem az egységes piacon belüli verseny ad magyarázatot az európai „bajnokok” hiányára.

A múltban az európai iparpolitika hanyatlásnak indult, miután a nyertesek kiválasztására vonatkozó stratégia megbukott az 1980-as és 1990-es években. A politikusok fókuszába az innováció erősítése, a munkaerő-állomány képzése és a vonzó üzleti környezet elősegítése került.

Aztán a 2008-as globális pénzügyi válság ismét felélesztette az érdeklődést az iparpolitika iránt, a koronavírus-járvány pedig aláhúzta a potenciális előnyeit a verseny élénkítésében, a fenntartható célok terén való előrelépésben, az ellátási láncok biztosításában és a gazdasági ellenálló képesség fokozásában.

A járvány fő prioritássá tette a technológiai szuverenitást és az értékláncok stabilitását, nemcsak Európában, hanem mindenütt a világban. Mindkét kérdés kiemelt helyet kapott az amerikai demokraták elnökjelöltje, Joe Biden gazdaságpolitikai programjában. Minden okunk megvan arra, hogy azt gondoljuk, a külföldi államok által kontrollált cégeket – különösen a kínai vállalatokat – éberen figyelik majd az Egyesült Államokban és Európában a következő években.

Az iparpolitikának lényeges szerepe van abban is, hogy a hanyatló és korszerűtlen szektorokból a feltörekvő, életképes szektorokba kerüljenek át a források. Stratégiai megközelítés nélkül

a magánszektornak nyújtott állami támogatások csupán még több olyan zombicéget fognak létrehozni, amelyeknek amúgy már meg kellett volna szűnniük.

Ez a veszély különösen aktuális a mostani helyzetben, amikor a kormányzatok tetemes forrásokat fordítanak a válság kezelését célzó intézkedésekre. A járvány utáni kilábalás elérése érdekében a Következő nemzedék EU csomagnak és más programoknak nemcsak a növekedést kell helyreállítaniuk, hanem a gazdaságot is át kell alakítaniuk.

Emiatt az iparpolitikát a beruházások koordinálásának elősegítésére kellene használni.

Az olyan kulcsfontosságú szektorok, mint az elektromos járművek iparága, nemcsak az autóipartól függnek, hanem olyan területektől is, mint a mesterséges intelligencia, az 5G, az akkumulátorgyártás és az elektromos autók töltését szolgáló infrastruktúra.

A globális versenyképesség elérése ebben az iparágban széles körű, egymást kiegészítő beruházásokat igényel, nem is szólva a megfelelően képzett munkaerőről. Európa esetében a hagyományos laissez faire megközelítést nemigen lehet javasolni. Az állami és a magánszektor közötti együttműködésre lesz szükség.

Az EU újjáépítési alapjának sikere az európai szintű koordinációtól függ, előtte azonban meg kell születnie az állami kiadások körültekintő kiválasztási és monitoringfolyamatának.

Hogy a külön érdekeket szolgáló politika ne korlátozza a kilábalás potenciálját a gazdasági átalakulásban, a forrásokra pályázó projekteket – elismert szakértőket foglalkoztató – független állami szervezeteknek kell értékelniük és alakítaniuk.

Az eurózónának olyan iparpolitikára van szüksége, amely megőrzi a belső versenyt, miközben erősíti a dél-európai ipart, és fenntartja az EU elköteleződését a piacok nemzetközi szintű megnyitása mellett. Máskülönben maga az euró kerülhet veszélybe.