Felzárkózás vagy csapdahelyzet?

Izgalmas kérdést feszeget Otaviano Canuto ez év augusztus 17-én megjelent elemzésében (Brazil, South Korea and Global Value Chains: a Tale of Two Countries). A szerző ismert közgazdász, aki 15 évet töltött vezetőként a Világbankban, majd a Nemzetközi Valutaalapnál és az Amerika-közi Fejlesztési Bankban. Jelenleg kutatóként és kormányszakértőként dolgozik elsősorban a fejlődő világban.

Kutatási területe a kevéssé fejlett országok útja a fejletté válás felé, illetve az úton való megrekedés, a közepes fejlettség csapdájába esés okainak vizsgálata. Frissen megjelent írásában Dél-Korea és Brazília példáját veti össze.

Adatai szerint Dél-Korea egy főre jutó GDP-je a kutatása idején 30 ezer amerikai dollár körül lehetett.

A növekedés az 1980. évi 5000 dollár alatti értékről indult, és kisebb visszaesésekkel folyamatos volt a növekedési pálya. Ezzel szemben Brazília, amely ugyanerről a szintről indult, csak 11 ezer dollár körüli egy főre jutó GDP-ig tudott fejlődni.

A nemzetközi irodalom szerint a közepes fejlettségi csapda mint jelenség úgy írható le, hogy egy ország elindul a fejlődés útján, javítja gazdasági szerkezetét, csökkenti a szegénységet, de egy bizonyos ponton a fejlődése lelassul, és az egy főre jutó GDP éves értéke 8-12 ezer dollár körül stagnál.

Az okok között hármat szoktak hangsúlyozni. A legáltalánosabb jelenség, hogy a kevéssé fejlett ország az olcsó munkaerejére építve a külföldi cégek megtelepedését szorgalmazza, aminek következtében kezdetben megugrik a gazdasági teljesítmény, majd amikor kimerülnek az olcsó munkaerőforrások, az eredmények megtorpannak.

A másik ok, hogy a kormányok erőltetik a beruházásokat a GDP növelése érdekében, de azok egyre rosszabb megtérüléssel valósulnak meg.

Végül a harmadik ok az, hogy miközben a kormányok a külföldi tőke bevonzásával és a minél magasabb GDP-arányos beruházásokkal vannak elfoglalva, elfeledkeznek a humán vagyon fejlesztéséről.

A három ok egyébként összefügg egymással.

Hiszen például egy technoló­giailag korszerű beruházás hatékony működtetése nem képzelhető el magas színvonalú szakmai tudás nélkül. Vannak olyan vélemények is, hogy az innováció hiánya lassítja le a fejlődést, ami összefügg a kormányzati képességekkel és az intézményrendszer működési hatékonyságával is.

Canuto hasonló okokat talált a brazil gazdasági fejlődés lassulása mögött. Úgy fogalmaz, hogy Brazília növekedését kezdetben a könnyen elérhető, „alacsony ágon lévő gyümölcsök leszakítása” stratégia jellemezte, vagyis a betelepülő értékláncok technológiát vittek, amellyel hatékonyabban tudták foglalkoztatni az olcsó munkaerőt, többnyire betanított munkát végeztetve.

Ez a forrás azonban egy idő után kimerült, mivel a kormányok nem cselekedtek időben a magasabb szintű tudás, az erősebb humán vagyon megteremtése és a helyi innovativitás megerősítése érdekében. Ebből kifolyólag már a hagyományos, az egy főre vagy egy ledolgozott órára jutó megtermelt értékkel mért termelékenységet sem lehetett tovább javítani.

Ám az igazi probléma ott jelentkezett, hogy a feljebb lépéshez az úgynevezett teljes tényezős termelékenységet (total factor productivity) kellett volna növelni, ami viszont több tudást és innovációt igényelt volna. Így aztán kimerültek a növekedés forrásai.

Ezzel szemben Dél-Koreában dinamikusan nőtt az egyre nagyobb tudást és innovativitást igénylő munkahelyek aránya, támaszkodva az egyre bővülő oktatási ráfordításokra, az oktatási színvonal folyamatos növekedésére, a helyi innovativitás és az intellektuális vagyon – beleértve a szabadalmakat, a védjegyeket, az ipari formatervezést, a technológiai és szervezeti képességeket – erősödésére.

Ennek következtében – egy 2014. évi világbanki elemzés szerint – miközben Brazília lakossága körülbelül a négyszerese Dél-Korea lakosságának, természeti tőkéje pedig csaknem a tízszerese, a humán és tudásvagyona kevesebb, mint a dél-koreai fele.

További fontos jellemző Dél-Koreában, hogy a gazdaság döntően egymással szoros együttműködésben lévő helyi vállalkozásokra épül. (Chaebol, magyarul csebol.) Az együttműködés pedig jelentős versenyképességi előny, hiszen képes lefedni egy teljes értékláncot, a kutatástól az értékesítésig.

A szerző arra is figyelmeztet, hogy a folyamatban lévő technológiai változások – különösen azok, amelyek következtében a robotok alkalmazása az olcsó munkaerőt ki fogja váltani – igen nehéz helyzetbe hozzák majd azokat az országokat, amelyek még mindig a külföldi befektetésekre építve akarnak tartós gazdasági fejlődést elérni.

Az importált tudás és technológia ugyanis soha nem tud teljesen hazaivá válni és szétterjedni a gazdaságban. Ennek az az oka, hogy minden szellemi terméknek van egy úgynevezett „nem megtanulható” (tacit) eleme, amely csak a létrehozójának teremt piaci előnyt. Éppen ezért szükséges a helyi innováció ahhoz, hogy egy ország ne kerüljön csapdahelyzetbe.

Az elemzés a jövő szempontjából különösen fontos tényezőkre hívja fel a figyelmet. Elsősorban arra, hogy a fejlődéshez helyi tudás, helyi innováció, helyi erős vállalkozások kellenek.

Lényeges gondolat a válság kezelése kapcsán az is, hogy a beruházási támogatásokat nem szabad megtérülési követelmények nélkül adni, mert visszafoghatják a jövő szempontjából elengedhetetlen szerkezeti változásokat.

A legfontosabb üzenet azonban egyértelműen az, hogy a gépekbe való befektetés nem elég a teljes tényezős termelékenység szintjének emeléséhez. Ahhoz jobb szervezés, irányítás, felkészültebb emberek, innováció és jövőorientáltság is szükséges. A teljes tényezős termelékenység növelése nélkül egy ország könnyen beleragad a közepes fejlettségi csapdába.