A modern monetáris elmélet mítosza

Sokan hangoztatják most, hogy a koronavírus-járvány azt bizonyítja, a modern monetáris elmélet (MMT) a kormányok egyetlen lehetősége. A laikusok számára az MMT talán túlzottan szofisztikáltnak, sőt tudományosnak tűnhet. Az MMT képviselői úgy beszélnek, mintha egy olyan új gazdasági paradigmát fejlesztettek volna ki, amely ahhoz mérhető, amilyen jelentőségű a csillagászatban a kopernikuszi forradalom volt. A fellengzős elnevezés és a magabiztos szakpolitikai kijelentések mögött azonban egy olyan üzenet áll, amely ugyanannyira egyszerű, mint amennyire veszélyes, különösen most, amikor a kormányok világszerte nagyszabású költekezésbe kezdtek, hogy gazdaságaikat a víz felett tartsák a járvány során.

Az MMT szerint a kormányok annyi pénzt költhetnek, amennyit akarnak, és arra, amire akarják, amíg a teljes foglalkoztatottság biztosítva van.

Emellett senkinek nem kell aggódnia emiatt, mivel a jegybankok biztosítani fogják a szükséges forrásokat egyszerűen azzal, hogy pénznyomdaként működnek, ami semmibe nem kerül a kormánynak. Vitatható, hogy a gazdasági gondolkodáshoz való hozzájárulása alapján kiérdemli-e ez az elképzelés, hogy új „elméletnek” nevezzék, ha figyelembe vesszük, hogy központi koncepciója nem tekinthető eredetinek, illetve banálisnak nevezhető. A kormányzati költekezésekre vonatkozó elképzelések valójában Abba P. Lerner közgazdász 1940-es években kidolgozott, funkcionális finanszírozás elnevezésű koncepciójához nyúlnak vissza. Az MMT csupán az állami munkahely-garancia elképzelésével tartalmaz többet.

Az MMT-vel kapcsolatos első publikációk – mint L. Randall Wray közgazdász írása (Modern Monetary Theory: A Primer on Macroeconomics for Sovereign Monetary Systems) – néhány évvel ezelőtt jelentek meg, és szinte egyhangú kritika fogadta a politikai spektrum különböző oldalán lévő közgazdászoktól. Mindamellett továbbra is folynak a viták az MMT-ről, főként azért, mert olyan politikusok is részt vettek bennük, mint a brit Munkáspárt korábbi vezére, Jeremy Corbyn, valamint Bernie Sanders amerikai szenátor.

Az amerikai elnökválasztás demokrata előválasztásain – mind 2015–2016-ban, mind 2019–2020-ban – Sanders egyik tanácsadója Stephanie Kelton volt, az MMT egyik legismertebb képviselője, illetve ő a témáról szóló újonnan megjelent könyv (The Deficit Myth: Modern Monetary Theory and the Birth of the People’s Economy) szerzője. Mostani kampányában Sanders az MMT-t gazdaságpolitikai programjának a középpontjába helyezte, ami biztosította, hogy a Demokrata Párt baloldalán nagy visszhangot kapjon az elmélet. Az majd kiderül, hogy Joe Biden – ha megnyeri az elnökválasztást – átveszi-e az elmélet központi elképzelését.

Bárhogy alakul is a helyzet, a baloldaliak szerte a világban továbbra is az MMT igézetének foglyai maradnak, mivel meg vannak győződve arról, hogy ezzel valósíthatók meg a foglalkoztatás növelését, a környezet védelmét, a társadalmi igazságosság elősegítését és további hasonló célokat szolgáló állami projektek.

Az állami munkahely-garanciára vonatkozó javaslat teljes foglalkoztatást és olyan „jó” állásokat ígér, amelyek hasznos állami célokat szolgáló munkát és megfelelő megélhetést biztosító béreket nyújtanak.

De azon el lehet merengeni, hogy az MMT hívei továbbra is támogatnák-e az elképzelést, ha Donald Trump amerikai elnök is kiállna mellette, például azért, hogy ezzel fedezze a mexikói határra tervezett fal építését.

Ha a költségmentes állami költekezéseknek nem lenne semmilyen korlátjuk, akkor bárki is van hatalmon, az egy tejjel-mézzel folyó Kánaánt kapna.

Ez azonban csak egy átmeneti paradicsomi állapot lenne, mivel az állami költekezési áradat elkerülhetetlenül magas inflációt váltana ki, és a polgároknak kellene megfizetniük ennek az árát a növekvő munkanélküliségen és az alacsonyabb mértékű reálbér-emelkedésen keresztül.

Ezt a problémát felismerve az MMT azt javasolja, hogy a kormányok növeljék az adókat, ha arra szükség van, hogy elegendő pénzt vonjanak ki a forgalomból az infláció elkerülése érdekében. Képzeljük el: míg korábban nem volt semmilyen korlátozás az állami kiadásokra vonatkozóan, most hirtelen bevezetnének ilyen szigorításokat. Továbbá adót kell emelni, hogy a forgalomban lévő többletpénzt visszahozzák. Nehéz elképzelni annál naivabb demokratikus politikai elképzelést, mint amit az MMT von maga után. Még ha ez a politika működne is, továbbra is súlyos kérdések merülnének fel. Például milyen inflációs ráta mellett kellene elkezdeni az állami pénzgyűjtést a magasabb adók révén? Mi történik, ha már zajlik a jóváhagyott állami projektek megvalósítása? És miként kellene a politikai döntéshozóknak az inflációs várakozásokat kezelniük, amelyeket talán már be is áraztak a bérekbe, a kamatokba és a különböző szerződésekbe? A tapasztalatok azt mutatják, hogy a megindult inflációs folyamatok megfékezése csak jelentős makrogazdasági költségek, nem utolsósorban emelkedő munkanélküliség mellett lehetséges. A Nyugat már átesett pontosan ezen a megpróbáltatáson az 1970-es évek végén és az 1980-as évek elején.

Természetesen az MMT támogatóinak technikai értelemben igazuk van, amikor arra mutatnak rá, hogy egyetlen olyan ország sem mehet csődbe, amely saját valutájában képes visszafizetni az adósságait, mivel nincs korlátja annak, hogy mekkora összegben teremt pénzt. Az az elképzelés azonban nem állja meg a helyét, hogy a külföldi befektetők ilyen körülmények között is készek lesznek majd abba a valutába fektetni.

Bizonyos ponton a külföldi tőke lényegében ki lenne zárva, ami súlyos következményekkel járna a magánvállalkozások finanszírozása szempontjából.

Az MMT azt állítja, kezeli ezt a problémát: az Egyesült Államok esetében az MMT hívei úgy tesznek, mintha a kormányzat nem veszíthetné el a kamatok feletti kontrollt. Ahogy azt azonban sok tanulmány kimutatta, minél erősebb a jegybanki függetlenség, annál ala­csonyabb az ország inflációs szintje. Emiatt az összes vezető gazdaság kiemelten fontos intézkedésnek tartotta a jegybanki függetlenség intézményesítését (főként az 1990-es években). Az MMT azonban megvonná a jegybank kontrollját a pénznyomda felett, és ezt a jogkört a kormányok kezébe adná. A történelmi tapasztalatok azt mutatják, hogy rendkívüli helyzetekben a normál szabályokat felfüggesztik. Az MMT egy olyan megközelítés, amely egy ilyen káoszt hozna létre.

A zéróhoz közeli és negatív kamatok, valamint az állampapírok jelentős jegybanki vásárlásának jelenlegi időszakában annak vagyunk tanúi, hogy az MMT irányába történnek elmozdulások.

Ha a kormányok támaszkodhatnak a jegybankjaikra, hogy korlátlan mennyiségű állampapír-vásárlás történjen a kamatok emelkedésének megakadályozására, akkor lényegében elragadják a pénzteremtés feletti kontrollt a jegybankoktól.

Elviekben egy független jegybanknak megvan a jogköre ahhoz, hogy bármikor véget vessen egy ilyen folyamatnak az állampapír-vásárlás csökkentésével vagy akár leállításával. Ám a jelentős politikai nyomás nehezítene egy ilyen lépést. Amint egy jegybank de facto olyan pozícióba kerül, mint amilyet az MMT támogatói helyeselnek, azonnal felmerül a kérdés, hogy ez a jegybank vissza tudja-e szerezni valaha is a kontrollálóképességeit.

Copyright: Project Syndicate, 2020

www.project-syndicate.org