Kis összegeknél nem kell túlbonyolítani az eljárást

A mikro-, kis- és középvállalatoknak szóló, tömegesen elérhető pályázatoknál újdonságnak számított tavaly, amikor könnyítési szándékkal bevezették, hogy az igénylőknek a továbbiakban nem kell a három árajánlat módszere szerint dolgozni. Sőt,

a kötelező három árajánlat-bekérést egy régi-új módszer, a piacfelmérés váltotta fel.

Elsőre – az egyszerűsítés jegyében – a három árajánlat helyett egy piacfelmérés sokkal jobban hangzik. Elég annyit igazolni, hogy a beszerzés tárgya megfelel a piaci árnak. Végül is a pályázáskor azért kell beadni az árajánlatokat, hogy legyen valami, aminek alapján ki lehet számolni a projektre igényelhető támogatás összegét. Ha valaminek transzparens az árazása – ilyen egy számítógép, szerver, alkatrész, gép, bármi, ami megtalálható az interneten, és megrendelhető egy webáruházban –, ahhoz elég az egyszerűsített piacfelmérés. Ez korrekt és életszerű. Korábban a kereskedők idegeire ment az, aki kiválasztott egy néhány százezer forintos tételt, és kért mellé két további túladminisztrált ellenajánlatot.

A piaci ár bizonyítását szolgáló új módszer azonban nem a kívánt hatást váltotta ki a pályázóknál, amit jól érzékeltet néhány színes morzsa a tapasztalatokból.

A piacfelmérés ugyan könnyíti az árajánlatok formai követelményeinek a terheit, de minimum féloldalnyi mennyiségű szöveges tartalmat kér minden egyes tétel után.

A pályázónak be kell mutatnia, miként jutott el az eladóhoz, milyen adatbázisokból, katalógusokból, vásárokon, honlapokon találkozott a szállítókkal. Emellett előfordul, hogy a pályáztató hatóság – amúgy jó szándékkal – nem nyilvános információkat kér be az eladóról: ezek kérésekor a pályázókkal a kereskedő szimplán annyit közöl, hogy azokat nem adja ki.

Sajnos a pályázók gyakran bonyolítják a saját életüket azzal is, hogy túl sok extrát kérnek a gépekhez, a pályáztató hatóság pedig referenciákat vár el az eladótól az elmúlt évek hasonló eladásaiból, esetleg az ár megjelölésével, ami ilyen egyedi esetekben szintén nem egyszerű.

Mindezzel együtt a pályázói körben az új módszer elfogadható lehetne. A pályáztató is dolgozik az egyszerűsítésen, a főpróba most következik. A tavalyi kísérlet kisebb bakik ellenére sikeresnek tekinthető, több ezer pályázó megbirkózott vele. A végén mégiscsak a piaci árat kell igazolni, irreleváns minden olyan adat bekérése, amely nem alkalmas a piaci ár alátámasztására.

Az új pályázatok lényege a transzparens, minden szereplő számára előre kalkulálható feltételeknek való megfelelés. Minden bizonnyal most is lesz húszezer olyan nyertes, ahol az átlagos pályázati összeg ötvenmillió forint. Azonban több olyan mikro- és kisvállalatokat célzó pályázat is megjelenik, ahol az egyszerűsítés áll a középpontban.

A pályáztató végül is csak annyit kér, hogy a cégek ne árazzák túl a pályázati pénzből megvett eszközöket.

Ráadásul már olyan összetett adatbázisok állnak rendelkezésre, amelyekkel a pályáztató árajánlatok nélkül is meg tudná állapítani egy eszköz nagyságrendi árát – elég csak az elmúlt tíz év több tízezer darabra kiterjedő eszközbeszerzési statisztikáira gondolni. A pályázó is jobban odafigyelne, ha tudná, hogy összevetik a beszerzett eszközöket más pályázókéval, vagy ugyanannak a beszállítónak más pályázóknak eladott termékeivel. Lényegében a pályáztató egy olyan adatbázison ül, amelynek alapján már a pályázás elején is segíthetne – hiszen úgyis tudja, mi mennyibe kerül.

Innen már csak egy lépés lenne, hogy – egy hitelkerethez hasonlóan – limitet szabjon a pályázóknak arra vonatkozóan, mekkora támogatás hívható le a tömeges, egyszerűsített pályázatokon.

Tény ugyanakkor – és ezt szem előtt kell tartani –, hogy az ár realitásának bemutatása a pályázó, és nem a támogató, a hatóság feladata.

A kisebb pályázati összegeknél nem kell túlbonyolítani az eljárást. Azok a cégek, amelyek több százmillió forint támogatást kérnek, amúgy is több bírálati körön, prezentációkon, összetett validáción esnek át.