Merre tovább, Németország?

Nem sokkal a németországi választás előtt igencsak súlyos gondokról, az energetikai problémákról írtam e hasábokon. Ma már tudjuk, hogy a választás győztese a szociáldemokrata párt lett. Most már az is kétségtelennek tűnik, hogy – közvetlenül mögötte álló erőként – a zöldek is részesei lesz a kormányzásnak.

Nos, lesz az új kormánynak gondja, megoldanivalója bőven. A Covid-járvány negyedik hulláma és a vész lecsengése után újrainduló ipar, a közlekedés, a szolgáltatások milyen igényeket támasztanak majd főleg az energetikával, az alapanyag-ellátással és a részegységek szállításával kapcsolatban? A hiány már most is súlyos az alapanyagok, valamint az elektronikai részegységek területén, tartósan gyengítve, sőt bénítva fontos iparágakat.

Nem kevésbé aggasztók a gondok az energetikában. Egyfelől drámaian nőnek a földgáz- és a kőolajárak, és hiány fenyeget a közelgő tél előtt, amiben meghatározó szerepe nem annyira a kitermelésnek, mint egyes szállítók esetében politikai tényezőknek is lehet. Másfelől pedig nincs végleges, megnyugtató válasz arra, hogy vajon hosszú távra gondolkodva, de legalábbis a nagy cél eléréséig, 2050-ig lesz-e elegendő forrása a létünk alapját képező villamosenergia-termelésnek. Képesek lesznek-e a rendkívül nagy ütemben épülő-bővülő, megújuló energiahordozókkal működő, klímabarátnak tartott erőművek az igényeket folyamatosan és megbízhatóan kielégíteni?

Visszatérve a bevezetőben említett fontos eseményhez, a németországi választáshoz, most csupán egyetlen izgalmas jelenséget említek: a biztonságos villamosenergia-ellátás kérdését. A közvélemény alakulását jól mutatja egy érdekes cikk, amely a minap jelent meg a többmilliós példányszámú, tehát nagy hatású német lapban, a Bildben. Már a címe is sokatmondó: Öt kényelmetlen igazság az energiaár-robbanáshoz. És hozzá a fontos alcím: Ezért volt hiba az atomkilépés. Izgalmas és napjainkban újszerűen ható, kényes problémára mutat rá az itt megjelent beszélgetés. Mert bizony

a német polgárok rendkívül magas áramárakkal és náluk szokatlanul magas, mintegy 4 százalékos inflációval fizetnek azért, hogy tíz évvel ezelőtt a politikai előnyszerzés érdekében az akkori német kormány lényegében teljes mértékben halálra ítélte a nukleárisenergia-termelést a megújulók javára.

A még működő hat reaktorból ez év végéig leállítanak hármat, majd jövőre a maradék hármat is. Ráadásul a szénerőművek is sorra kerülnek. Nagy kérdés: mi történik, ha időjárási okokból a megújulókkal működő erőművek nem tudják biztosítani a folyamatos ellátást? Elvben ekkor segíthet az import, már ha a szállító országok biztosítani tudják, és nincs éppen náluk is hiány. Az az import, amely egyébként jelentős vagy legalább közepesen nagy részben atomerőművekkel termelő európai országokból származik.

Reménykedünk, hogy újraindulnak a járvány miatt csökkentett termelésre átálló ipari üzemek és a szolgáltatások is. De mennyire tudja majd követni az ezzel együtt növekvő energiaigények kielégítését az energetikai ipar? Főleg az EU vezető gazdasági hatalmában, Németországban, ahol tehát szándékaik szerint a jövő évben végleg leállítják az utolsó három reaktort is. A még működő hat reaktor jelenleg 8 gigawattot termel, méghozzá folyamatosan, ami a német villamosenergia-termelésnek a jelentős hányadát, 12 százalékát teszi ki. Mivel tudják pótolni? Olaj- és gáztüzeléses erőművekkel és kismértékben, mintegy 3 százalékban vízenergiával, sőt, még mindig széntüzeléssel is, legalábbis egyelőre.

Csakhogy mindez ellentmond Németország bátor klímacéljainak, vagyis a légkörünket fenyegető gázok, elsősorban a szén-dioxid kibocsátása jelentős csökkentésének. Az idén nyáron, még bőven a választási küzdelmek alatt a német kormány által közreadott beszámoló szerint igencsak elmaradt Németország a saját klímavédelmi előirányzataitól. A kitűzött célok szerint 2030-ra a káros gázkibocsátást 1990-hez képest 65 százalékkal kellene csökkenteniük. Csakhogy ez mindössze 49 százalék lenne, vagyis igen jelentős mértékben, 16 százalékkal elmaradna a céltól. Hozzávéve, hogy a reaktorok leállítása viszont jelentős mennyiséggel, mintegy évi 60 millió tonnával növeli az ország szén-dioxid-kibocsátását.

Felmerül tehát a nagy kérdés: vajon milyen elhatározásra jut az új német kormány? Figyelembe véve, hogy második legnagyobb ereje a zöldek pártja lesz. Márpedig éppen a zöldek a legfőbb ellenzői a nukleárisenergia-termelésnek, állandóan szem elől tévesztve, hogy ez az eljárás lényegében teljesen tiszta a szén-dioxid (meg a mikrorészecskék) kibocsátása szempontjából. Vajon mennyire számít majd a német fogyasztók a nagyon magas áramszámlák és a már idén is megmutatkozó fenyegető ellátáskimaradások miatti egyre erősödő rosszkedve?

Most még csak a szakértői előkészítő munka és a koalíciós tárgyalások folynak. Nem várható, hogy az év végére esetleg felálló kormány első lépése az energiahelyzet problémáinak meg- és feloldása lesz. De az igenis várható, hogy a valós igények és az esetlegesen fellépő hiány felelős döntések meghozatalára kényszerítheti a berlini kormányt.