A Fed célkeresztjébe a munkavállalók kerültek

Az amerikai Federal Reserve elnöke, Jerome Powell mostanra elkötelezte magát amellett, hogy az amerikai monetáris politikát az emelkedő kamatok pályájára állítja, ami 2024 végére legalább 200 bázisponttal növelheti a rövid távú kamatokat. Powell így engedett a közgazdászok és a pénzügyi szakemberek nyomásának feltámasztva azt a forgatókönyvet, amelyet a Fed 50 éven át követett – és amelynek a polcon kellett volna maradnia. 

A monetáris politika szigorítását az „infláció elleni küzdelemmel” indokolják. A kamatemelések azonban rövid távon nem fognak semmit tenni az infláció megfékezése terén, és hosszú távon csak egy újabb gazdasági válság előidézésével hatnak majd az áremelkedések ellen. E politika mögött az a rejtélyes elmélet áll, amely a kamatokat a pénzkínálattal kapcsolja össze, illetve a pénzkínálatot az árszinttel. Ezt a „monetarista” elméletet jó okkal nem hangoztatják manapság: ugyanis 40 évvel ezelőtt nagyrészt félretették, miután egy pénzügyi összeomláshoz járult hozzá.   

Az 1970-es évek végén a monetaristák azt ígérték, hogy ha a Fed csak a pénzkínálat ellenőrzésére fókuszálna, akkor az inflációt a munkanélküliség növekedése nélkül meg lehetne fékezni.

1981-ben Paul Volcker Fed-elnök kipróbálta ezt. A rövid távú kamatok 20 százalékra emelkedtek, a munkanélküliség elérte a 10 százalékot, míg Latin-Amerika adósságválságba zuhant, ami majdnem bedöntötte az összes New York-i bankot. 1982 végére a Fed visszatáncolt a kísérlettől. 

Azóta szinte nem is volt olyan mértékű infláció, amellyel szemben fel kellett volna lépni, köszönhetően az alacsony globális nyersanyagáraknak és Kína felemelkedésének. A Fed azonban időszakonként árnyékbokszot folytat az „inflációs várakozásokkal” szemben – ilyenkor emeli a kamatot, hogy megfékezze a láthatatlan démonokat, majd aztán gratulál magának, miután semmiféle veszély nem bukkant fel. 

Természetesen a mostani időszak egy bizonyos tekintetben más. Több mint 40 éve először az árak emelkednek. Ezt az új szakaszt egy éve indította el a világpiaci olajárak emelkedése, amit a használt autók drágulása követett, ahogy a félvezetők ellátási láncának zavara megbolygatta az autógyártást. Most többek között emelkedő földárakat látunk, ami a lakhatási költségek (némileg mesterséges) számításában is jelentkezik. 

Való igaz, hogy a magasabb energiaárak hatása tovább fog gyűrűzni. Ez elkerülhetetlen. Amikor egy strukturális változás, mint az energiaköltségek emelkedése vagy az ellátási lánc egyes részei átalakulnak, az „infláció” elkerülhetetlen és szükségszerű. Ahhoz, hogy az átlagos áremelkedés szintjét a korábbi célszám közelében tartsák, több másfajta árnak csökkennie kell, és ez jellemzően nem következik be.

A gazdaság mindig az átlagárak emelkedésén keresztül alkalmazkodik, és ennek a folyamatnak addig kell folytatódnia, amíg a kiigazítás be nem fejeződik.   

A mostani reakciójával a Fed azt mondja, hogy le szeretne törni bizonyos árakat annak érdekében, hogy kiegyensúlyozza az emelkedő energia- és ellátásilánc-költségeket, amivel az átlag inflációs rátát visszaviszi a 2 százalékos célra amilyen gyorsan csak lehet. Feltételezve, hogy tudja, mit tesz, a Fed milyen letörendő árakra gondolhat? A bérekre, természetesen. 

Powell kinyilvánította, hogy az USA „rendkívül erős munkaerőpiaccal” bír. A megnyíló új álláshelyek arányát a munkahelyi kilépésekkel szembeállítva úgy gondolja, hogy túl kevés munkavállaló jut túl sok állásra. De miért lenne ez így? Feltételezve, hogy az amerikai gazdaságban még mindig sok millióval kevesebb munkahely van a 2019. végi tényleges foglalkoztatottsági szinthez képest, úgy tűnik, hogy sok munkavállaló nem akar rossz körülményekkel jellemezhető állást elvállalni alacsony fizetésért. Amíg van valamennyi tartalékuk, és ki tudják várni a jobb feltételeket, ezt fogják tenni. 

Miután a bérek azért emelkednek, hogy visszahozzák a munkavállalókat, és mert a legtöbb állás ma a szolgáltató szektorban található, a magasabb jövedelmű embereknek (akik több szolgáltatást vesznek igénybe) többet kell fizetniük az alacsonyabb jövedelmű embereknek (akik nyújtják a szolgáltatásokat). Ez az „infláció” lényege a szolgáltató szektor dominálta gazdaságban. Az energiaárak és a legtöbb termék ára globális szinten határozódik meg, így a szolgáltató szektor bérei az egyetlen olyan része az árstruktúrának, amelyre a Fed új politikája közvetlenül hathat. Az egyetlen módja annak, hogy ez a politika működjön, valójában az, ha megkeserítik az amerikaiakat. Nyilvánvaló, logikus és elkerülhetetlen módon, valamint minden olyan krokodilkönny ellenére, amelyet az átlagos amerikaiakat károsító infláció miatt ejt, a Fed eltökélt abban, hogy megállítja az emelkedő béreket. 

Az amerikai munkavállalók számára így ez az üzenet maradt: a Fed nem a barátod. Sem azon bármelyik politikus sem, aki azt vallja – ahogy Joe Biden amerikai elnök tette ezt januárban –, hogy az „infláció elleni küzdelem a Fed feladata”. És ezt demokrataként jegyzem meg.