Gázos ügyek

Január 25-én, egy egyszerű hétköznapon, kora este megdőlt hazánkban a villamosenergia-fogyasztás addigi csúcsértéke. Ezen a január végi napon, bár egyáltalán nem számított túl hidegnek, mintegy negyedóra hosszan kereken 7440 megawatt lett a rendszerterhelés. Az egyszerű összértéken túl érdekesebb, hogy milyen forrásból származott az elektromos energia: 27,7 százalék atomreaktorokból, mintegy 22 százalék gázból, kevéske, körülbelül 6 százalék szénből. És a zöld ígéretekből, a megújulókból mennyi?

Teljesen jelentéktelen mennyiséget, 1,1 százalékot adott a szél, napenergiából pedig nulla jött, hiszen tél és sötét volt. Viszont annál erőteljesebbnek bizonyult az import aránya: 38 százalék.

Érdemes megemlíteni, hogy atomreaktoraink – a folyamatos fejlesztéseknek köszönhetően – a névlegesnél némileg nagyobb teljesítményre, 2000 megawatt helyett 2027 megawatt teljesítményre képesek.

Igencsak figyelemreméltó ebben a teljesítménysorban két összetevő: a gáz és az import. Mindkettő erős függést jelent, különösen napjainkban. Az import mindenképpen az, mert hiába biztosítják szerződések, ha a szállító maga is korlátok közé kerül, bizony könnyen lemondhatja a szállítást. Ami pedig a gázt illeti, azt nemcsak a villamosenergia-termelésben, hanem fűtésre is használjuk. Idézek egy jeles szakembert: „A hazai távhőellátás még mindig több mint 70 százalékban földgázfüggő, Budapesten 92 százalékban a földgáz, 8 százalékban hulladék adja a hőenergiát. […] Már tavaly tavasszal elkezdődött a gáz drágulása, ezért mindenki kivárt a tározók feltöltésével, az árak azonban egyre feljebb és feljebb kúsztak” (Orbán Tibor, a Budapesti Közművek vezérigazgató-helyettese, Mérnök Újság, 2022. április).

A gázellátás a mostani háború által rendkívül kényes, központi problémává nőtt az egész EU-ban és Angliában.

Az EU gázimportjának még tavaly is mintegy 40 százalékban orosz forrása volt, mi több, a németeknél meghaladta a mennyiség felét az orosz gáz, de az olaszoknál is majdnem 40 százalékot tett ki. Figyelemre méltó, hogy a nukleáris hatalomnak tekinthető Franciaország lényegesen kevésbé függ a korlátozásoktól, hazánkban pedig a földgázfelhasználás 85 százaléka, a kőolajénak 64 százaléka ered orosz importból.

Meddig húzódhat a mostani háború és vele a szigorú korlátozó szankciók? Aligha tud ma erre bárki akár közelítő választ adni. Nyilvánvaló, hogy a majd egyszer csak bekövetkező békés időkig új megoldásokat, új utakat kell keresni. Nemcsak a lakossági ellátás biztosítása érdekében, ami szó szerint létfontosságú, hanem a termelő ágazatok – ipar, agrárium, közlekedés – folyamatossága, fenntarthatósága is sürgetővé teszi. 

Az egyik út lehet új, eddig elhanyagolt vagy kevésbé fontosnak tartott források felhasználása, például – a The Economist gúnyos megjegyzése szerint – olyan szalonképtelen országok bevonása is, mint Venezuela. A diktatórikus országból az Egyesült Államok rendeletileg tiltotta meg a behozatalt, de más országok is feketelistára tették. Ám most változik a helyzet. A tiltások következtében erősen lecsökkent az ország kőolaj- és gázkitermelése: míg a kilencvenes években meghaladta a 3 millió hordót évente, 2020-ra ez jóval 1 millió alá csökkent. Viszont ez is elég, hogy kiváltsa az USA által Oroszországból importált mennyiséget. És természetesen, vállalva az üzletelést egy ilyen rendszerrel, már ott sorakozik seregnyi más ország is.

Fontos és ígéretes megoldás lehet a mostanra igencsak divatba jött cseppfolyósított földgáz (LNG).

Donald Trump az elnöksége idején erősen forszírozta a palagáz-kitermelés által az USA-ban erősen megnőtt készlet Európába exportálását, felhasználva az átvitelhez az LNG-technikát. Valóban a jövő egyik nagy lehetősége lehet, ám az árakat inkább növelni, mint csökkenteni fogja. Mindenképpen szaporítani kell a szállító oldalán a cseppfolyósító állomások számát, nemkülönben a fogadó oldalon is. Európában meglehetősen egyoldalú a fogadóállomások eloszlása, a zöme kontinensünk nyugati felén található, és innen még ki kell építeni a szállító csővezeték-hálózatot, ellátva a szükséges infrastruktúrával. Amellett – akárhonnan jön a cseppfolyósított gáz, az USA-ból, Dél-Amerikából, Észak-Afrikából, avagy arab országokból– a szállítás is igen jelentős új beruházást igényel, hatalmas tankhajókból álló flottát. 

Nem csekély probléma az LNG-hozzáférés energiamérlege sem.

A cseppfolyósításhoz mínusz 162 fokra kell lehűteni a gázt, ami nyilván jelentős energiát igényel. Ezután nagy tartályokba töltve szállítóhajókkal nagyságrendben ezernyi kilométerekre elszállítani, általában dízelhajtású tankerekkel, amelyek nyilvánvalóan erősen terhelik a környezetet, nemcsak a légkört, hanem a vizeket is. Megérkezvén vissza kell melegíteni, hogy gázzá váljék, majd csővezetéken eljuttatni a céltérségbe. Mindez igen nagy energiafelhasználással jár, ami egyrészt a költségeket erősen megemeli, másrészt pedig terheli, nem is kis mértékben, a környezetet. Hozzávéve az új vezetékhálózat meg a pótlólagos fogadóállomások megépítésének időigényét, a beruházási és persze az üzemeltetési költségeit.

Ez a mostani háború nemcsak közvetlen szörnyű rombolással és szenvedéssel jár, hanem a világ, mondhatjuk, elsősorban Európa gazdaságának összezilálásával, negatív folyamataival is. Mi több, aláássa a környezetünk megvédésével kapcsolatos erőfeszítéseket is. Adódik tehát a kérdés: mi lehet(ne) megnyugtató, egyúttal gazdaságos megoldás? Nagyon egyszerű a válasz: véget kell vetni a háborúnak, legyen béke mihamarabb. Csakhogy amennyire egyszerű ez a válasz, annyira utópisztikus is. És messzemenően nem technológiai, környezetvédelmi, hanem teljes mértékben politikai lépéseket, megoldásokat igényel.