Globális koordinációra van szükség az infláció kezelésében

Az infláció hirtelen súlyos problémává vált lényegében minden országban. Ami ezúttal szokatlan, hogy a fejlett gazdaságokban súlyosabb a helyzet: a fogyasztói árak emelkedése éves szinten 8,5 százalék az Egyesült Államokban, 7,5 százalék az eurózónában és 7 százalék az Egyesült Királyságban. A feltörekvő piacok és a fejlődő országok közül még a hagyományosan ellenállóbb ázsiai gazdaságokban is magas az infláció: Indiában, Bangladesben és Dél-Koreában az áremelkedés mértéke márciusban elérte a 7, a 6,2, illetve a 4,1 százalékot. 

Néhány esetben az egekbe szökő inflációnak országspecifikus okai vannak. Törökországban például Recep Tayyip Erdogan elnök próbálja irányítani a jegybankot, míg Srí Lankán a devizatartalékok teljesen téves kezelése és az agrárpolitika okolható a problémáért.

Általánosságban az infláció az egyik legkevésbé értett jelenség a közgazdaság-tudományban. Elegendő ismerettel rendelkezünk ahhoz, hogy megelőzzük a múltban tapasztalt jelentősebb hiperinflációs időszakokat, mint például az 1923-as németországi és az 1946-os magyarországi rekordszámba menő eseteket, valamint a közelmúltban Latin-Amerika és Afrika egyes részein tapasztaltakat. Az infláció finomhangolt kezelése azonban, amelyre napjainkban törekednek, olyan terület, ahol a közgazdaságtan a legrosszabb eredményeket tudja felmutatni. A pénz általános egyensúlyi helyzetének tanulmányozását azért hagyták el, mert matematikailag igen nehéz modellezni, és ennek továbbra is fizetjük az árát. 

Ebben a szakaszban csak annyit tehetünk, hogy óvatosan használjuk fel az inflációval kapcsolatos ismereteinket. Emellett a monetáris politika jobb globális koordinációja is elengedhetetlen. Ezek a minimális lépések különösen fontosak az afrikai, ázsiai és latin-amerikai feltörekvő gazdaságok esetében, ahol az infláció a lakosság jelentős számú sérülékeny rétegét mélyszegénységbe taszíthatja.

Miután az infláció Amerikában 1981 óta nem látott szintre nőtt, a Fedet sok kritika éri. Úgy vélem, hogy túlzók ezek a kritikák. Először is, szemben azzal, amit néhány elemző állít, a jelenlegi inflációnak elsődlegesen nem keresleti, hanem kínálati okai vannak. Ezen a téren különösen a szűk keresztmetszetek és az ellátási láncok zavarai emelhetők ki, amelyeket kezdetben a koronavírus-járvány váltott ki, majd az Ukrajnában zajló háború tovább súlyosbított.

Amikor az infláció pusztán a likviditási többlet és a kereslet miatt következik be, az árnövekedés a különböző áruk és szolgáltatások között egyenletesebben oszlik meg. Jelenleg azonban az élelmiszerek és az energia árának növekedése aránytalanul nagy részét fedi le az inflációs adatoknak. Ha ezeket a tételeket nem vennénk figyelembe, az euróövezeti infláció jelentős mértékben, 7,5 százalékról 3,2 százalékra csökkenne, az amerikai infláció pedig 8,5 százalékról 6,5 százalékra.

Az USA és az eurózóna között a maginfláció terén megfigyelhető különbség arra utal, hogy az aggregált kereslet nagyobb szerepet játszik az USA-ban, még ha nem is ez az elsődleges oka a mostani árnyomásnak. Továbbá az amerikai kereslet növekedése jó okkal történt. Joe Biden elnök kormányzata az USA történetének egyik legnagyobb állami költekezési csomagját valósította meg – az 1900 milliárd dolláros amerikai mentőcsomag a GDP közel 25 százalékát kitevő, a járvány hatásainak ellensúlyozására bevezetett teljes gazdasági élénkítés részét képezte –, hogy a koronavírus-járvány okozta válság időszakában támogassa a társadalom sebezhetőbb rétegeit. Bár az infláció magas, a szegényebb amerikaiak nagyobb védelmet élveznek, mint amilyent egyébként kaptak volna.

Azokban a feltörekvő gazdaságokban, amelyekben nagyobb létszámú a sérülékeny lakosság, érdemes szem előtt tartani, hogy ha egy ország főként keresletvezérelt inflációval küzd, és az árak szerte a gazdaságban emelkednek, akkor az árfolyam-korrekció nagyrészt az adott ország határain belül tartja a problémát. Ha egy országban az összes termék és szolgáltatás ára x százalékkal emelkedik, és a helyi deviza x százalékkal leértékelődik, akkor csak kismértékben gyűrűzik át a többi országra a probléma. A jelenlegi infláció azonban egyenlőtlenül oszlik meg a különböző termékek és szolgáltatások között, és az emelkedő árakat nem lehet egy országra korlátozni egyszerű árfolyam-korrekcióval. A tovagyűrűző hatások ilyenkor elkerülhetetlenek, és most ezt lehet látni.

A másik ok, amiért a jegybankok viszonylag hatástalannak tűnnek az infláció kezelésében, a globalizáció előretörése. A 17. század óta – amikor az 1668-ban alapított svédországi jegybank és az 1694-ben felállított angol központi bank még a világ első jegybankjai közé tartozott – köztudott, hogy egy adott gazdaságnak nem lehet egynél több pénzteremtő hatósága. Ebből az elvből kiindulva az akkori összes jelentős gazdaság hamarosan központi bankokat hozott létre. Ez a rendszer most váratlan módon került kihívások elé. Ahogy a globalizáció – az ellátási láncok terén megtapasztalt közelmúltbeli zavarok ellenére – halad előre, valamint az áruk, a szolgáltatások és a tőke egyik országból a másikba áramlik, a világ egyre inkább egyetlen gazdasággá válik, mégis több mint százötven központi bank működik a világon. Visszatértünk ahhoz a helyzethez, amelyet a 17. századi döntéshozók igyekeztek leküzdeni.

Ez pedig gondot okoz az infláció kezelése szempontjából. Ha egy ország kamatemeléssel próbálja megfékezni az inflációt, akkor pénz áramlik az adott országba, emelkedik az árfolyam, ami visszafogja az exportot. Így természetesen minden egyes ország kevésbé lesz lelkes a monetáris szigorítás iránt, mintha azt közösen tennék meg.

Ahogy a közpolitika számos más területére is igaz, jobb globális koordinációra van szükség e kollektív cselekvési probléma felszámolásához. A világ legnagyobb gazdaságaként és a fő globális tartalékvaluta-kibocsátójaként az Egyesült Államoknak aránytalanul nagy felelősséget kell vállalnia ebben a törekvésben.

Copyright: Project Syndicate, 2022

www.project-syndicate.org