Klímakockázatok és biztosítók

A klímakockázatok meglehetősen összetettek. Fel is erősíthetik egymást illetve más természetű kockázatokkal kapcsolódhatnak össze, újabb negatív folyamatokat és kockázatokat generálva. Jó példa erre az idei európai energiaválság, amely geopolitikai kockázatok és időjárási tényezők együttes eredményeként alakult ki. Az orosz gáz kiesése hosszan tartó hőhullámmal és súlyos aszállyal párosult. Kulcsfontosságú folyók vízszintje kritikus érték alá csökkent, hőmérsékletük pedig erősen megemelkedett, emiatt azon túl, hogy a hajózhatóság és ezáltal az ellátási láncok sérültek, atomerőműveket kellett leállítani, vagy a szokásosnál alacsonyabb kibocsátással működtetni, a helyükre bizonyos esetekben belépő szénerőművek viszont nem kaptak folyamatos alapanyag-utánpótlást, és ha mégis tüzelőanyaghoz jutottak, nagy szén-dioxid-kibocsátásukkal tovább erősítették a felmelegedést. 

A globális felmelegedés a jelenlegi mértékadó előrejelzések szerint rövid távon (2040-ig) nem lesz számottevő, bár a világ számos pontján, így Magyarországon is érzékeljük a klímaváltozás kedvezőtlen hatásait a 30-40 évvel ezelőtti állapothoz képest. A század végére azonban a hatások egyenesen katasztrofálisak lehetnek. 

Az előrejelzések széles skálán mozognak, az egyes kimenetek hatásai – azaz a klíma várható alakulása miatt bekövetkező szélsőséges időjárási események természete és mértéke – pedig nem vezethetők le a korábbi tapasztalatokból. Emiatt a jelenség megítélésében szükség van olyan megfontolásokra, amelyek a jövőben bekövetkező és a meglevő tapasztalatot árnyaló, kiegészítő események láncolatát, vagyis megfelelő forgatókönyveket vizsgálnak. Mivel a jelenlegi tudásunk alapján nem tudunk megbízható valószínűségeket hozzárendelni a lehetséges forgatókönyvekhez, ezért hagyományos értelemben vett értékelés, amely a széles skálán mozgó hatások mértékének és bekövetkezési valószínűségének együttes becsléséből adódna, nem lehetséges. Amit meg lehet tenni, az bizonyos, akár észszerűnek, akár extrémnek tűnő forgatókönyvek feltételezése és következményeik felmérése, vagyis a forgatókönyv-elemzés. 

Az EU-ban érvényes, úgynevezett Szolvencia II. prudenciális és vállalatirányítási keretrendszeren belül a biztosítóknak „saját kockázat- és szolvenciafelmérést” (angol rövidítéssel: ORSA) kell végezniük. Eszerint a társaságoknak évente, vagy ha szükséges, egyes rendkívüli alkalmakkor felül kell vizsgálniuk a jelenlegi és a jövőben várható, illetve észszerűen elképzelhető kockázati kitettségüket, valamint a szolvenciatervüket, és meg kell határozniuk azokat a lépéseket, amelyekkel kockázataik kezelhetők maradnak. Ebben a keretrendszerben az egyik hangsúly az első, azaz a „saját” szón van: a biztosítók nagy szabadságot élveznek a vizsgálatok módszertanának és a vizsgált forgatókönyveknek a megválasztását illetően. 

Ezt kívánja szabályozni az Európai Bizottság a Szolvencia II. irányelv módosításával. Nevezetesen azzal, hogy az ORSA keretében elvégzett kockázatelemzések vegyék figyelembe a klímaváltozás hosszú távú hatásaiban rejlő kockázatokat is. A javaslat szerint a nagyobb kockázatot hordozó biztosítóknak legalább két (egy két Celsius-fok alatti és egy két Celsius-fok feletti felmelegedéssel számoló) klímaforgatókönyvet kell elemezniük az ORSA keretében. Ez alól felmentést kaphatnának az alacsony kockázatú biztosítók. A kockázati besorolás számos elemet tartalmaz; a díjbevétel-kritérium e kérdésben százmillió euró, azaz mintegy 40 milliárd forint körül mozoghat, ami nagyjából a magyar biztosítótársaságok felét sorolná az alacsony kockázatú csoportba. 

Az eddigi visszajelzések szerint a klímakockázattal összefüggő területen az egyik legfontosabb kérdés e kockázatelemzések időhorizontja lehet, mert ami ma lényegében norma az ORSA-t végző biztosítók között – a KPMG tapasztalatai szerint három-öt éves kitekintések elkészítése –, az a klímaváltozás szempontjából nem meghatározó, ilyen időtávon drasztikus – a kockázatokat erősen befolyásoló – változások nem valószínűsíthetők. Abban azonban nincs vita, hogy a hosszú távú kockázatok „időarányos részét” valamilyen módon be kell vonni a biztosítók tervezési gyakorlatába. 

Ha ez nem történik meg előbb a tervek szintjén, és ennek megfelelően a gyakorlatba ültetett módon, akkor a kockázatok későbbi növekedése hirtelen jókora árazási problémákhoz vezethet: változatlan biztosítási díj vagy egy kismértékű emelés mellett a biztosítók tevékenysége veszteségessé válna, azonban nagyobb díjemelés esetén az ügyfelek nem akarják, vagy nem tudják majd megvásárolni az adott termékeket, ezért a klímaváltozással érintett kockázati területeken szolgáltatáshiány (protection gap) alakulhat ki. Egy ilyen állapot egyik szereplőnek sem érdeke: sem az ügyfeleknek, sem a biztosítóknak, sem a szabályozóknak, vagyis összességében a közérdek szempontjából kifejezetten káros lenne.

A hosszú távú kockázatok időarányos részének beépítése azonban nem csak a jelenlegi árazások átalakításával történhet meg, fontos szerepe lehet ebben az adaptáció ösztönzésének. A KPMG tudásbázisában léteznek jó gyakorlatok, amelyek átvétele mérsékelheti a negatív hatásokat, és minden bizonnyal létezhetne sokkal több is, ha a biztosítók és a kormányzatok hatékonyan együttműködnének a kockázatok elemzésében és a megoldások keresésében. Jó példa erre a 2003-as francia hőhullám, amely 15 ezer fős többlethalálozást eredményezett. Az akkori eseményekből tanulva ma már Franciaország-szerte jól begyakorolt hőségriadó és vele együtt életbe lépő mentesítő intézkedések működnek, amelyeknek köszönhetően azóta a 2003-asnál hosszabb és forróbb hőhullámok is sokkal kevesebb többlethalálozással járnak. Hasonlóképpen, megfelelően megtervezett és végrehajtott adaptációs programokkal számottevően csökkenthetők az aszályokkal, a villámárvizekkel és más, várhatóan erősödő természeti csapásokkal kapcsolatos kockázatok és a bekövetkezésükből eredő károk mértéke is. 

Márpedig, mint láttuk, a szolgáltatáshiány társadalmilag káros fejlemény. Mind a szabályozó (például jogszabályi előírásokkal, kedvezményekkel), mind a biztosítók (például árazással, kockázatmérséklő előírások megkövetelésével, önrész előírásával) hatékonyan tudnak hozzájárulni a lakosság, a biztosítási ügyfelek adaptációs lépéseinek motiválásához. A szükséges adaptációs mechanizmusok kialakításának támogatása éppen ezért az állami és a magánszektor közös feladataként is felfogható, amihez azonban több párbeszédre van szükség a kormányzat és a biztosítók között.