Az USA elveszíti Kína ellen a kereskedelmi háborút

Az Egyesült Államok nem nyerheti meg a Kínával szembeni kereskedelmi háborúját, függetlenül attól, hogy Donald Trump amerikai elnök mit mond vagy tesz a következő hónapokban. Trump úgy hiszi, hogy ő áll nyerésre ebben a konfliktusban, mivel az amerikai gazdaság annyira erős, és mindkét nagy amerikai párt politikusai támogatják a kínai térnyerés megakadályozására és az amerikai globális dominancia megőrzésére vonatkozó stratégiai célt.

Ironikus módon azonban Trump látszólagos erőssége egyben a fatális gyengesége. Az ellenfél erősségének önmaga ellen fordítására vonatkozó harcművészeti elv alkalmazásával Kínának könnyedén meg kellene nyernie a vámháborút, vagy legalábbis döntetlenre kényszerítenie Trumpot.

David Ricardo óta a közgazdászok azt állítják, hogy az import korlátozása csökkenti a fogyasztók jólétét, és akadályozza a termelékenység növekedését. Nem ez azonban az a fő ok, amely miatt Trumpnak visszavonulót kell fújnia a kereskedelmi háborúban. Az USA Kínával szembeni előnytelen helyzetének magyarázatában egy másik gazdasági elvnek – amelyet ritkán használnak a trumpi vámfenyegetések értelmetlenségének bemutatásánál – jóval fontosabb a szerepe Ricardo komparatív előnyről szóló koncepciójához képest. Ez a keynesiánus keresletmenedzsment elve.

A komparatív előny természetesen hatással van a hosszú távú gazdasági jólétre, azonban a keresleti feltételek fogják meghatározni: vajon Kínára vagy Amerikára nehezedik majd nagyobb nyomás arra vonatkozóan, hogy a kereskedelmi konfliktusban békére törekedjen a következő hónapokban? Továbbá a keresletmenedzsmentre fókuszálás egyértelműen megmutatja, hogy

az USA meg fogja sínyleni a Trump által bevezetett vámokat, miközben Kína el tudja kerülni a káros hatásokat.

Keynesiánus nézőpontból egy kereskedelmi háború végkimenetele főként attól függ, hogy a szemben álló felek gazdasága recesszióban van-e, vagy keresletfelesleg jellemzi. Gazdasági recesszióban a vámok élénkíteni tudják a gazdasági aktivitást és a foglalkoztatást, bár ennek a hosszú távú hatékonyság látja kárát. Amikor azonban egy gazdaság maximális kapacitás mellett vagy ahhoz közeli állapotban működik, a vámok csupán áremelést fognak okozni, illetve fokozzák majd az amerikai kamatok emelésére vonatkozó nyomást. Ez egyértelműen jellemző az amerikai gazdaság helyzetére.

Az amerikai cégek nem tudnak nagyon alacsony bérű munkavállalókat találni a kínai import helyettesítésére.

Annak a kevés amerikai cégnek, amely a vámok révén lehetőséget lát a kínai import visszaszorítására, emelnie kell a béreket, és új gyárakat kell létrehoznia, ami fokozza az infláció növekedését és a kamatok emelését serkentő nyomást. Mivel kevés kapacitástöbblet áll rendelkezésre, a kínai áruk helyettesítéséhez szükséges új beruházások és munkaerőállomány-növelés olyan, más üzleti döntések kárára fog megvalósulni, amelyek nyereségesebbek voltak a Kínával szembeni kereskedelmi háború előtt. Vagyis, hacsak nem az a helyzet áll fenn, hogy az amerikai cégek biztosak abban, hogy a vámok sok éven át fennmaradnak, nem fognak új beruházásokat végrehajtani, illetve nem növelik majd munkaerő-állományukat a Kínával szembeni verseny során.

Feltételezve, hogy a jól informált kínai cégek tudják ezt, nem fogják csökkenteni exportáraikat az amerikai vámok költségének kiegyensúlyozására. Emiatt az amerikai importőröknek az amerikai fogyasztókkal kell megfizettetniük (ami tovább gerjeszti az inflációt), vagy az alacsonyabb profitokon keresztül az amerikai részvényesekre kell terhelniük a vámokat, amelyek így nem Kínát fogják büntetni, ahogy azt Trump hinni szeretné. Ehelyett a vámtarifák fő hatása az amerikai fogyasztókat és cégeket sújtja, hasonlóan a forgalmi adó növeléséhez.

Tegyük fel azonban, hogy a vámok néhány kínai terméket kiáraznak az amerikai piacról. Honnan fog érkezni az a versenyképesen árazott import, amely visszaszorítja a kínai termékeket?

A legtöbb esetben a válasz az, hogy más feltörekvő gazdaságokból. Néhány alsó kategóriás termék, mint a cipők és játékok esetében a beáramló termékek forrása Vietnám vagy India lesz. Néhány elektronikai és ipari eszköz, gép végső összeszerelése áthelyeződhet Dél-Koreába vagy Mexikóba. Néhány japán és európai cég kiszoríthatja a magas kategóriájú kínai beszállítókat. Így – attól a néhány kivételtől eltekintve, amikor a vámok ténylegesen úgy hatnak, hogy Kínát büntetik – a többi feltörekvő piacot és a világgazdaságot érintő következményeknek nem káros és szétgyűrűző lesz a hatásuk, hanem egy mérsékelt keresleti élénkítést okoznak, ami az Amerikába irányuló kínai export helyettesítéséből adódik majd.

Való igaz, hogy a kínai exportőrök mérsékelt szintű veszteséget könyvelhetnek el, ahogy más gyártók kihasználják a Kína ellen irányuló amerikai vámokat. Ennek azonban nem kell hatással lennie a kínai növekedésre, foglalkoztatásra vagy a vállalati nyereségekre, ha a keresletmenedzsmentet használják a kieső export pótlására.

A kínai kormányzat már hozzákezdett a hazai fogyasztás és beruházások élénkítéséhez a lazább monetáris politika és az adócsökkentések révén.

A kínai élénkítő intézkedések azonban eddig óvatosak voltak, mivel nem lehet figyelmen kívül hagyni azokat a hatásokat, amelyeket az amerikai vámok okoznak a kínai exportban. Ha ellenben gyűlni kezdenek az export visszaesését bizonyító adatok, ezt Kína kompenzálhatja és kompenzálnia kellene a hazai kereslet élénkítésére vonatkozó további intézkedésekkel. Elviekben Kína egy teljes körű keynesiánus élénkítéssel egyszerűen meg tudná akadályozni, hogy bármekkora kár érje az amerikai vámok révén. Kérdés azonban, hogy kész-e ezt megtenni a kínai kormányzat.

Ez az a pont, amelynél paradox módon Trump ellen hat az, hogy mindkét nagy amerikai párt támogatja a Kína elleni politikát. A kínai vezetők eddig vonakodtak attól, hogy a nyílt keresletélénkítést bevessék a kereskedelmi háborúban, mivel Hszi Csin-ping kínai államfő korábban erőteljesen kiállt a kínai adósság növekedésének korlátozása és a bankszektor reformja mellett.

Egy ilyen pénzügypolitikai érv a keynesiánus politikával szemben azonban egyértelműen irreleváns most, hogy az USA a Trump által bevezetett vámok miatt kialakult konfliktust egy geopolitikai hidegháború nyitó összetűzésének tartja.

Egyszerűen elképzelhetetlen, hogy Hszi nagyobb prioritást adna a hitelezés kezelésének, mint a vámháború megnyerésének, amivel demonstrálná az USA Kínával szembeni stratégiájának értelmetlenségét.

Emiatt felmerül a kérdés, hogy Trump miként fog reagálni akkor, amikor a bevezetett vámok elkezdenek károkat okozni az amerikai vállalatoknak és választóknak, miközben Kína és a világ többi része számára nincs semmilyen súlyosabb kedvezőtlen hatásuk. A valószínű válasz erre az, hogy Trump az Észak-Koreával, az Európai Unióval és Mexikóval folytatott konfliktusának precedensét fogja követni. Olyan megállapodást fog kötni, amellyel ugyan nem éri el az eredetileg kinyilatkoztatott céljait, de amely lehetővé teszi számára, hogy győztesnek hirdesse ki magát, és igazolja a szavazóit inspiráló ellenséges retorikáját.

Trump meglepően sikeres, „lépj fel agresszívan, de aztán vedd elő a fehér zászlót” retorikája segít megmagyarázni külpolitikájának folyamatos következetlenségét. Az amerikai–kínai kereskedelmi háború valószínűleg ennek lesz az újabb példája.

Az írás eredeti változatában a Project Syndicate oldalán jelent meg