Véletlenül, de jókor tette közzé az eurózóna fiskális politikáját elemző műhelytanulmányát a Nemzetközi Valutaalap (IMF) akkor, amikor Donald Trump amerikai elnök uniósnagykövet-jelöltje legfeljebb másfél évet ad még a valutaövezetnek.
Ám ebben az írásban, amelyet Luc Eyraud, Vítor Gaspar és Tigran Poghosyan jegyez, ilyen kimenetnek nyoma sincs. Igaz, a szerzők számos ajánlást tesznek érdemi reformokra, hogy a stabilitási és növekedési paktum és általában az eurózóna kormányzása ténylegesen kordában, azaz a GDP három és hatvan százaléka alatt tartsa a deficitet és az államadósságot, illetve a tagországokat rávegye a ciklikusan kiigazított középtávú cél közelítésére és e pálya ütemes teljesítésére.
A kilencvenes évek eleje óta az államadósság a hatvan százalék alatti szintről kilencven százalék fölé kúszott fel, a deficit pedig 1998 és 2015 között a tagországok és az időszak háromnegyedében meghaladta a három százalékot.
A szerzők megvizsgálták, vajon találnak-e bizonyítékot arra, hogy a kiigazítások során politikai okokból torzul a költségvetés szerkezete. A válasz: igen. Ennek magyarázata az, hogy a kormányok a válság miatti kényszerű kiigazítások során fenntartották a kiadások szerkezetét, és piactorzító adókat vezettek be a bevételek növelésére – az Egyesült Államokban épp fordítva történt –, ám visszafogták a beruházásokat, mérsékelve a potenciális növekedés ütemét, ami persze visszahat a fiskális fenntarthatóságra.
Az IMF-szakértők azt is megnézték, sikerült-e érvényt szerezni a szabályoknak. A válasz: nem. A tagországok 2009 óta jelentős mértékben eltértek a szabályoktól, s a kiigazítást sem végezték el a kialkudott menetrend szerint. Arra viszont nincs érdemi bizonyíték, hogy a nagyobb tagországok többet engedhettek volna meg maguknak, vagy méretüknél fogva számukra kedvezőbb megítélést csikarhattak volna ki.
Az IMF a német szövetségi berendezkedés mintájára központosított modellt vizionál az eurózóna számára, mélyebb fiskális és politikai integráció révén, a költségvetési szuverenitás egy részének feladásával és közös pénzügyminisztérium felállításával. Ez feloldhatná azt a mai feszültséget, hogy a makrogazdasági stabilizálás terhe az Európai Központi Bankra hárul, s hogy a fiskális mozgástérrel nem rendelkező tagországok nem tudják serkenteni a keresletet, a jobb helyzetben lévők pedig nem akarják.
A politikák összehangolása nem elégséges az eurózóna fenntartására, ehhez a jövőben elengedhetetlen lenne az elmozdulás a politikai és fiskális unió létrehozása felé. A jelenlegi szabályalapú kormányzási keretben nem létezik olyan demokratikus visszacsatolási mechanizmus, amely lehetővé tenné a polgároknak, hogy befolyásolják a brüsszeli döntéseket.
Az Európai Parlament (EP) vonatkozó jogosítványai korlátozottak, s emiatt (is) az IMF leszögezi: egy olyan szorosabb politikai integrációban, amelyben választott politikusok számonkérhetők az EP és az európai polgárok által, a viták konkrét intézkedésekről és tervekről folynának, nem pedig a tagság vagy az egész unió megkérdőjelezéséről.
Portfóliónk minőségi tartalmat jelent minden olvasó számára. Egyedülálló elérést, országos lefedettséget és változatos megjelenési lehetőséget biztosít. Folyamatosan keressük az új irányokat és fejlődési lehetőségeket. Ez jövőnk záloga.