Piacnyitás magyar módra

Az eddigi részleges piacnyitás tapasztalatai világossá tették, hogy bármilyen tökéletes törvényi szabályozás pusztába kiáltott szó csupán az évtizedek óta rögzült, kisebb-nagyobb kiváltságokat élvező, alapvetően erősen monopolizált ellátórendszer radikális átalakítása nélkül. Az elkészült, az érintett szereplők észrevételeit is felhasználó törvénytervezet olyan steril, idealizált – önmagában ugyan konzisztens és helyes – feltételezésekre épült, amelyek köszönő viszonyban sincsenek a jelen állapotokkal. De ami ennél is fontosabb, a leendő törvény társadalmi, gazdasági feltételrendszere tökéletesen tisztázatlan.

Ebben a tekintetben a törvény életbeléptetésének halasztása még mindig a kisebbik rossz. Természetesen a politikai, kormányzati felelősségen és mulasztáson ez semmit sem változtat. A probléma inkább az, hogy a következő hónapokban gyors döntéseket kellene hozni, többek között a hosszú távú szerződések ügyében, és ez ráadásul nem is csak nemzeti döntési kompetencia, hanem érinti az EU illetékes bizottságának eddigi állásfoglalásait is.

A teljes piacnyitás elveit rögzítő törvény feltételeként nemcsak a 2010–2020 között lejáró hosszú távú szerződések ügyét kellene tisztázni, de kétségtelen egyrészt, hogy a felszínen ez a kérdéskör kapja a legnagyobb nyilvánosságot, másrészt, hogy a magyar villamosenergia-ellátás 70-80 százalékát lefedő hosszú távú szerződések érvényben maradása gyakorlatilag ellehetetleníti a valós piaci működés és a kívánatos verseny kibontakozását. Az eddigi, részleges piacnyitásnak, ha volt valami pozitív hozadéka, talán éppen az, hogy a gyakorlatban igazolta ezt.

Hangsúlyozandó, a hosszú távú szerződések hazai rendszerének átalakítására nem elsősorban az EU állásfoglalása miatt van szükség – ez a kérdéskör kezelendő persze –, hanem döntően és meghatározóan a piaci működtetés elemi feltételeinek kialakítása teszi nélkülözhetetlenné. A probléma gyökere az, hogy ez energiaszektor kínálati oldalán egyébként is csak néhány meghatározó szereplő van, ráadásul a kínálati és a keresleti viszonyok is kiegyenlítettek. A kínálati oldal erős monopolizáltsága és a versenyképes többletkapacitások hiánya, továbbá az importlehetőségek beszűkülése az indulást követő években csak vérszegény piaci működést kínál. Az a legfőbb várakozás pedig, hogy az árak csökkenjenek, merő illúzió. Gondoljunk bele: ha az adottságok és az energiaszektor sajátosságai miatt a kínálati oldal eleve monopolhelyzetben van, akkor milyen piaci működésre van esély, ha ezen túlmenően a kínálati oldal közel 80 százalékát kitevő hosszú távú szerződések a kínálati szereplőket egyetlen piaci szereplőhöz kötik? Ráadásul az egyetlen szereplő tulajdonában van az elosztóhálózat, sőt a határkeresztező kapacitások egésze is.

Természetesen a nyilvánosság előtt inkább az kap hangsúlyt, hogy a szerződések felbontása 250 milliárd forintos terhet jelent az egyébként is gyászos állapotban lévő költségvetésnek, és hogy mintegy azonnali 30 százalékos áremelkedést vált ki. Ha a számok valósak, akkor ezek súlyos érvek a változtatás ellen. Persze az is megfontolandó tény, hogy hazánkban a rendszerváltás óta a fogyasztói árak mintegy tízszeresére nőttek, a villamos energia ára azonban több mint hússzorosára. A végső kérdés tehát úgy tehető fel: hosszabb távon együtt éljünk-e a múltbeli igen kedvezőtlen folyamatokkal, vagy vállaljuk az átállás – ma még pontosan meg nem határozható – egyszeri többletterheit. A helyzet pikantériája, hogy a kérdésben hallgatag Fidesz és a kormányzó MSZP lényegében azonos platformot képvisel, a frontvonal igazából a kormányzó pártok között húzódik.

A szerző a GKI Energiakutató Kft. ügyvezető igazgatója