A németek költségvetéssel kapcsolatos ostobaságai

Abban általános az egyetértés, hogy keynesi ihletésű ösztönzőkre szükség van, a gazdaságpolitika irányítói azonban egyre intenzívebben keresnek valamilyen menekülési stratégiát a kényszerű élénkítésből. Tudják, hogy a deficitet nem lehet a végtelenségig halmozni, azt azonban senki sem akarja elárulni, hogy a fájdalmas kiszállást mikor kellene elkezdeni.

Németországban más a helyzet. Nem azért, mert ott igazából nem is költenek sokat, hanem azért, ahogyan ott a jövőről beszélnek. Berlinben különösen agresszíven támadják a deficitből történő költekezést, amelyből maguk is szeretnének mielőbb kilépni. A német kormány elfogadtatott egy alkotmánymódosítást is, amely szerint 2016-ig a GDP 0,35 százalékára kell levinni a költségvetési hiányt, 2020-ig pedig maradéktalanul fel kell számolni. Németországban fölöttébb népszerűek a jegybankok túl laza monetáris politikáját érő támadások is, valamint az államadósság korlátozását célzó intézkedések, holott ezt a közgazdászok az országon kívül – és helyenként belül – esztelenségnek tartják.

Angela Merkel nem az első politikus, aki keményvonalas álláspontra helyezkedik az adósságot és a monetáris politikát illetően. A 70-es évek vége felé, amikor a világ a stagnálás és az infláció elegyével kényszerült szembenézni, az akkori kancellár, Helmut Schmidt kitartóan ágált a brit, a francia és az amerikai vezetőknél a – véleménye szerint – veszélyes deficitek ellen.

A német magatartásra a válaszokat a XX. századi inflációs hullámokhoz kapcsolódó, történelmi tapasztalatukban és az ebből eredő megszállottságban kell keresni. Az 1920-as évek elején, amikor az árak naponta többször is változtak, az infláció tönkretette a német középosztályt, politikai instabilitást gerjesztett, amely megnyitotta az utat Hitler hatalomra jutása előtt.

Németországban ma már csak a nagyon idősek emlékeznek a két háborút követő gazdasági és pénzügyi összeomlásra, a fejlemények politikai visszhangja azonban továbbra is jelen van. A Bild Zeitung 2009 márciusában az infláció veszélyére figyelmeztetett a főcímben, holott akkor az összes jelentés éppen az ellenkező irányba mutatott. Merkelnek ilyen kérdésekben érzékeny politikai antennája van, és válaszaival az emberek által kedvelt húrokat pendít meg.

A német gazdaságpolitikai kurzus egy további mozgatórugóját a demográfiai sajátosságokban kell keresni. A kiadások korlátozása nemcsak az idősek, hanem a fiatalok körében is népszerű. Ők ugyanis már most attól tartanak, miként képesek fizetni majd az öregedő lakosság ellátását.

A német magatartásnak van egy harmadik magyarázata is. Miközben a kormányok világszerte hatalmas államadósságot halmoznak fel, a piacokon terjednek az aggályok az irányzat fenntarthatóságával kapcsolatban. Néhány válság sújtotta állam – például Lettország – máris képtelen hitelekhez jutni, de olyan, nagyobb és stabilabb országok számára is, mint Nagy-Britannia vagy az Egyesült Államok, problémássá vált további államkötvények eladása, mert a befektetők és az alapkezelők egyre idegesebbek. Németországot viszont segíti az a vasszabály, hogy az államadósság nem halmozható a végtelenségig, így idővel csekélyebb hitelkockázatot képvisel, s ezért könnyebben és olcsóbban finanszírozza a költségvetési hiányát.

A költségvetések kiegyensúlyozását célzó jogszabályokban nyilván megtalálhatók a blöff elemei is. A jövőbeni jobb magaviseletre vonatkozó harsány ígéretek általában nem igazán hitelesek, rövid távon azonban gyakran így is van hatásuk. Az Egyesült Államokban az 1985-ös Gramm–Rudman-törvény – amely a deficit esetén automatikus kiadáscsökkentést írt elő – végül alkotmányellenesnek bizonyult, de így is előidézett egy költségvetési konszolidációt. Ugyanilyen hatásuk lehet az Európai Unióban a maastrichti szerződés feltételeinek, közelebbről a GDP 3 százalékában meghatározott deficitplafonnak. Mint látható, a kikötés szigorát nyomban enyhíteni lehet, ha ezt a politikai helyzet indokolja, öszszességében azonban a korlátozás mégis hozzájárul a deficitek viszszafogásához és a hitelfelvételi költségek mérsékléséhez.

A német intézkedésekkel nem az a baj, hogy nincs világos kép arról, milyen lesz a világ 2016-ban vagy 2020-ban. Sokkal problémásabb, hogy Németország politikailag és gazdaságilag is kötött az európai integrációhoz, ennek részeként pedig olyan államokhoz, amelyek költségvetési kilátásai és prioritásai lényegesen eltérhetnek az övétől. Ennyiben kevés értelme van annak, hogy Németország szilárdabb lábakon álló államháztartásért versenyezzen. Mivel az európai államok összekapcsolták a gazdaságaikat, ezért a németek gúzsba kötik magukat a költségvetés alkotmányos szintre emelt kiegyensúlyozásával, miközben ugyanezzel a lépéssel szabad kezet adnak szomszédaiknak.

A monetáris unió feltételezte a fiskális harmonizációt és a konvergenciát. Ha a tagországok költségvetési irányzatai egymásétól eltérő irányba haladnak, akkor gyorsan növekszik a nyomás egyrészt a regionális politikára a nagyobb újraelosztásért, másrészt a monetáris politikára a növekedés élénkítéséért. A legjobb remény Németország számára az, hogy az emberek – az ottani szavazók és a kínai alapkezelők – csak most veszik komolyan a költségvetési ígéreteket, és tíz éven belül elfelejtik azokat.

Harold James a Princeton Egyetem történelem-professzora