Kína rossz fogadása az Egyesült Államok ellen

A dolgoknak nem kellett volna ilyen fordulatot venniük. Az Obama-kormányzat komoly erőfeszítést tett, hogy nyisson Kína felé. Hillary Clinton úgy fogalmazott, „a két ország ugyanabban a csónakban evez”, továbbá „Kína és az USA együtt emelkedik és együtt esik”. A pénzügyminiszter, Timothy Geithner kijelentette, több időt fordított kínai hivatali kollégáival folytatott konzultációkra, mint bárki mással. Egyes megfigyelők már a világgazdaságot menedzselő amerikai–kínai „G2”-ről beszéltek. Ez utóbbi elképzelés mindig is ostoba volt. Az európai gazdaság méreteiben nagyobb, mint akár az amerikai, akár a kínai (az utóbbié jelenleg nagyjából Japánéval ér fel).

Mindezzel együtt Washington és Peking tavalyi együttműködése a G20 csoportban a két- és a sokoldalú nemzetközi kapcsolatok kiemelkedően kedvező jele volt.
Bármilyen aggályok bukkanjanak is fel a dalai láma és Tajvan kapcsán, fontos megjegyezni, az amerikai–kínai kapcsolatok romlása már korábban kezdetét vette. Washingtonban a kongreszszus számos tagja már egy ideje arra panaszkodott, hogy a jüan mesterségesen alacsony szinten tartott árfolyama számos amerikai munkahelyet tesz tönkre. Egy további mozzanat volt, hogy Kína megtagadta az együttműködést a tavaly decemberben tartott koppenhágai éghajlatvédelmi tanácskozáson. Peking nemcsak elutasította az akkor már egy éve tárgyalt intézkedéseket, de Ven Csia-pao miniszterelnök ennél is továbbment: egyenesen megalázó volt, hogy egy alacsony rangú kormányhivatalnokot küldött, hogy az kioktassa Obama elnököt. Kína hasonlóan viselkedett, amikor az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagja (plusz Németország) arról tanácskozott, hogy szankciókat foganatosítana Irán ellen, amiért az megsértette vállalásait Nemzetközi Atomenergia-ügynökséggel szemben. Peking erre az eseményre is alacsony rangú tisztviselőt küldött.
Adódik a kérdés, mi történt az együttműködés korábbi, ígéretes jelei után A kínai magatartás változására két okot is találhatunk, amelyek látszólag nincsenek összefüggésben, valójában mégis kölcsönösen erősítik egymást. Először is hatalomváltás várható 2012-ben, márpedig az erősödő nacionalizmus idején egyetlen pekingi vezető sem szeretne puhábbnak látszani, mint riválisai. Ez a Tibetben és Hszincsiang tartományban kirobbantott lázadások elfojtására is magyarázatot ad. Idesorolható még, hogy Kína egy kényszerű gazdasági átmenethez közeledik. Egyes kínai politikusok szerint nyolc százaléknál kisebb növekedés elégtelen lenne a szükséges munkahelyteremtéshez és a társadalmi stabilitás megőrzéséhez. Amint azonban emelkedni kezd az amerikai megtakarítási ráta, többé már nem lehet alkalmazni az exportvezérelt növekedési modellt.
A Kína magatartásában megfigyelhető változás másik okát az önhittségben és a túlzott önbizalomban kell keresni. Az ország okkal büszke arra, hogy nagy növekedési rátával jött ki a globális recesszióból, ráadásul 2000 milliárd dollár valutatartalékot őriz. Ezek láttán sok kínai azt hiszi, a globális hatalmi egyensúly eltolódott, és az országnak nem kellene behódoló magatartást tanúsítania az Egyesült Államok irányába sem. Egyes kínai kutatók arról beszélnek, az USA már 2000 óta hanyatlik.
A külpolitikában látható elbizakodottság – a belügyekben tapasztalt bizonytalansággal együtt – magyarázatot adhat arra, hogy 2009 második fél évétől miért változott meg Kína magatartása. Ha ez így van, akkor Peking nagyon elszámíthatja magát. Először is az USA nem hanyatlik. Ez utóbbit már sokan megjósolták: 1957-ben a szovjet Szputnyik fellövése után, majd 1971-ben, amikor Nixon megszüntette a dollár aranyra történő beválthatóságát, majd később, a 80-as években, amikor az amerikai termelés lemaradt Japáné mögött. Ha azonban figyelembe vesszük Amerika gazdaságának erejét, akkor nem meglepő, hogy a Világgazdasági Fórum az USA-t a második helyre teszi (Svájc után) a világgazdaság legversenyképesebb államai között, míg Kína valahol 30 hellyel hátrébb van.
Másodsorban a valutatartalékok magas szintje nem jelenti tényleges erő és hatalom forrását, mert a kölcsönös függőség a gazdasági viszonyokban nagyjából szimmetrikus. Igaz ugyan, hogy dollárjainak piacra dobásával Kína térdre tudná kényszeríteni az USA-t, egyúttal azonban önmaga bokáját is eltörhetné. Mert nemcsak a saját tartalékai értéktelenednének el, hanem a munkanélküliség is az egekbe szökne. Harmadsorban a dollár – Peking panaszai ellenére – valószínűleg a világ fő tartalékvalutája marad. Ez elsősorban a rendkívül kiterjedt amerikai tőkepiacoknak köszönhető, amelyhez Kína nem tud felnőni a jüan teljes konvertibilitása és bankrendszerének reformja nélkül.
Végezetül Kína elszámította magát, amikor megsértette Teng Hsziao-ping bölcsességét. A hajdani vezető azt tanácsolta, az ország haladjon megfontoltan, és „tartsa kosár alatt a lámpást”. Ahogy azt egy kiemelkedő ázsiai államférfi nemrég mondta, Teng nem követte volna el a mostaniak hibáját, és ha ma élne, akkor az országot visszavezetné az USA-val fenntartott kooperatív kapcsolatokhoz, amelyek 2009 elejét jellemezték.

A szerző volt hadügyminiszter-helyettes, jelenleg a Harvard Egyetem professzora.

Copyright: Project Syndicate, 2010
@ www.project-syndicate.org