Az élelmiszerek adózását javítani kell, csak nem így

Az érvekkel nehéz lenne vitatkozni: a túlzott cukor-, zsír- és sóbevitel hatása keringési betegségek, cukorbaj és elhízás formájában egyre súlyosabb társadalmi gond. Az európai összehasonlításban igen magas áfakulcs pedig drágítja az élelmiszereket, illetve élteti a kiterjedt szürke- és feketegazdaságot. A vitathatatlanul helyes célok mögött azonban más, a javaslatokat ténylegesen motiváló törekvések is állnak. Az egészségügyi szférában készült tervezet a szektor finanszírozását szeretné javítani a hamburgeradóból származó bevételekkel, a Vidékfejlesztési Minisztérium áfacsökkentési javaslata pedig a magas takarmányköltségekkel küzdő sertés- és baromfiágazat piaci problémáit kívánja enyhíteni.

Az „egészségtelen” élelmiszerek esetleges „büntetőadójával” kapcsolatban gyakori kritika, hogy egészségtelen élelmiszer nincsen, csak egészségtelen étrend. A káros hatások valóban csak bizonyos mennyiségi határ fölött jelentkeznek, de az adók megállapításával a fogyasztói árak befolyásolhatók, azok nagysága és arányai pedig hatással vannak a vásárlói döntésekre. Azt ugyanakkor látni kell, hogy azokban az országokban, ahol léteznek „büntetőadók” cukros üdítőitalokra, jégkrémekre, édességekre, chipsekre és más élelmiszerekre, a viszonylag magas adókulcs hatására is csak kismértékben esik vissza a fogyasztás. Ésszerű gondolat az „egészségtelen” élelmiszerek utáni adóbefizetéseknek az egészségügyi kasszába irányítása is, az egészségügy finanszírozásai gondjait azonban ezzel nem lehet megoldani.

Az élelmiszerek forgalmi adójával nyilvánvalóan bajok vannak. Először is, az adó kulcsa az elmúlt évtized folyamán többször változott: 12 százalékról előbb 15, majd 20, végül 25 százalékra nőtt – a tejtermékek és a pékáru kivételével, amelyekre mint alapvető élelmiszerekre két éve 18 százalékos kedvezményes kulcs érvényes. Európai összehasonlításban ráadásul a hazai áfakulcs igen magas, hiszen az Európai Unió által megszabott 25 százalékos maximális adókulcsot Magyarországon kívül csak Dánia és Svédország alkalmazza az élelmiszerekre. A magas forgalmi adó magas fogyasztói árakat eredményez. Statisztikai tény, hogy az élelmiszerárak átlagos szintje egy-egy országban szoros összefüggést mutat az egy főre jutó GDP-vel. A magyar élelmiszerárszint mégis 78 százaléka az EU27 átlagának, és így lényegesen magasabb, mint az egy főre jutó GDP alapján várhatnánk – miközben a lényegesen gazdagabb Csehország mutatója 74 százalék, Lengyelországé pedig csak 63. Az eltéréseket teljes mértékben megmagyarázza a magasabb magyar áfakulcs. Vitatható a kedvezményes kulccsal előnyben részesített termékkör megállapítása is. Az alapvető élelmiszerek köre egyszerre bővebb és szűkebb is, mint a tejtermékek és a pékáruk: egyrészt a húst, étolajat, lisztet, zöldséget és gyümölcsöt is ide lehetne sorolni, másrészt viszont jelenleg olyan termékek is kedvezményt élveznek, amelyek bizonyosan nem alapvető élelmiszerek, mint a gyümölcsjoghurt vagy a tejdesszertek.

Az áfaszint megállapításánál természetesen alapvető szempont a költségvetés bevételi igénye. Ennek egyoldalú érvényesítése ellen szól viszont, hogy a magas áfakulcs hizlalja a szürke- és feketegazdaságot. A kiterjedt illegális szektor léte nem az adóbevétel-kieséssel okozza a legnagyobb kárt, hanem versenytorzító hatásával, hiszen a 25 százalékos költségelőny behozhatatlan. A versenyben a szabályokat követő piaci szereplők húzzák a rövidebbet.

Tévednek azonban azok az ágazati lobbik, amelyek az adószint csökkentésétől a hazai élelmiszerpiac érdemi bővülését várják. Még ha az adókulcsot radikálisan csökkentenék is, 10 százalékra, és ezzel azonos összeggel mérséklődnének a fogyasztói árak, az élelmiszer-kereslet átlagos árrugalmassága alapján az eladások alig 5 százalékkal növekednének csak. Az áfakulcs csökkentése egyetlen ágazat értékesítési gondjait sem tudja megoldani. Ugyanígy ésszerű, de nehezen elérhető cél az alapvető élelmiszerek olcsóbbá tétele kedvezményes adókulcsokkal. Egyrészt nem könnyű elhatárolni egymástól az alapvető és a nem alapvető élelmiszerek körét, másrészt a tényleges fogyasztóiár-szintet más tényezők is befolyásolják.

Hosszabb időszakra állandó és így kiszámítható adókulcsokra volna szükség. Az áfa ideális szintje a jelenleginél lényegesen alacsonyabb, 5-10 százalékos lenne. Ezzel egyrészt érdemben csökkennének a megélhetési költségek, másrészt ilyen alacsony kulcs mellett valóban számítani lehet a gazdaság fokozatos kifehéredésére. Az adópolitika befolyásolni tudja az árszintet és az árarányokat, közvetve pedig a vásárlói döntéseket. Hatásai azonban csak hozzávetőleges pontossággal számíthatók ki – mindenekelőtt azért, mert a fogyasztói árakat és azok arányait az élelmiszergyártók, de főként a kereskedők árképzési politikája határozza meg. Az üzletláncok az egyes termékeket sújtó adók hatásait például más termékekre is szétteríthetik, gyakran keresztfinanszírozást alkalmaznak.

Ennek ellenére célszerű lenne újragondolni az egész élelmiszer-adózást egy koherens rendszer megteremtésének igényével. Meg kellene vizsgálni, az adók megállapításával milyen célokat lehet elérni, eldönteni, milyen célokat akarunk követni, ehhez milyen lépéseket és milyen ütemezéssel kell tenni. Alapos empirikus vizsgálatokra és modellezésre, lobbiérdekek által nem torzított, tárgyilagos hatástanulmányokra van szükség. Lehetséges, hogy a vizsgálat arra a megállapításra jut majd, rövid távon az adópolitika mozgástere minimális. Az élelmiszer-adózás rendszerének koncepcionális igényű átgondolása azonban semmiképpen sem hiábavaló, hiszen segíti a stratégiai gondolkodás kialakulását, a hoszszabb távú menetrend felvázolása pedig orientálja a piaci szereplőket, és bizalmat kelt.