Andor László: Jólét határok nélkül

A második világháború után kialakult jóléti államok fölött több vészharangot is megkongattak már. Először azért, mert a 70-es években a növekedés lefékeződött, és a stagfláció körülményei között nehezebb volt mindenkinek javuló életkörülményeket biztosítani. Aztán az angolszász világban a Thatcher-Reagan-féle neokonzervatív ellenforradalom meg is hirdette a támadást a jóléti újraelosztás és a gazdaságba beavatkozó állam ellen.

A Szovjetunió felbomlásával eltűnt az egyik fontos külső ösztönző, amely miatt a nyugati piacgazdaság is szociálisabb volt a korábbiaknál. Végül a feltörekvő országok gazdasági sikereire, az általuk támasztott versenyre hivatkozva lehetett feladni olyan juttatásokat, amelyek gazdasági szempontból indokolatlannak, fenntarthatatlannak minősültek.

A felsorolt tényezők nagy jelentőséggel bírtak, látni kell azonban, hogy az OECD-országok jóléti rendszerei továbbra is erősnek mondhatók. Sőt, arra is vannak példák, hogy a legerősebb gazdaságokban újabb elemekkel egészül ki a jóléti állam. Ilyen az Egyesült Államokban bevezetett általános egészségbiztosítás (Obamacare), valamint a Németországban idén bevezetett minimálbér.

Persze – mondhatjuk – nincs abban semmi meglepő, hogy a gazdagabb országok erősítik a szociális védőhálót – ők ezt „megengedhetik maguknak”. Ezért fontos felhívni a figyelmet arra, hogy a gondoskodó állam a világgazdaság más régióban, a feltörekvő térségekben is megvetette lábát. Ez elmúlt másfél évtized fordulatként is értékelhető ebből a szempontból.

A három legjelentősebb felzárkózó gazdaság, Kína, India és Brazília az elmúlt évtizedben nemcsak a világgazdasági átlagnál gyorsabb GDP-növekedésről, hanem a szegénység elleni programokról is ismert. Kína „Di Bao” program néven garantált minimáljövedelem-modellt vezetett be a városokban. A másfél évvel ezelőtti pártkonferencia elindította a Hukou-rendszer reformját is, amely közelíteni fogja a városi és a vidéki lakosság szociális jogait.

India esetében sokan tanulmányozzák az ottani iskolai étkeztetési programot, valamint a Mahatma Gandhi nevét viselő vidéki foglalkoztatási garanciamodellt, amelynek a lényege, hogy a minimálbért az informális gazdaságban is érvényesítsék. Az állami szolgálatnak kötelessége munkát adni az arra jelentkezőknek, aki viszont egy határidőn túl nem kap ilyet, az segélyre lesz jogosult.

Brazília szociális programja, a Bolsa Família is egyfajta szimbólum lett már, ami első jelentős példája ez a feltételekhez kötött készpénz-transzfernek (a családok azért kapnak rendszeres juttatást, hogy a gyermekeket iskolába járatják). Az évtized nagy sporteseményeit is összekötötték olyan programokkal, amelyek felszámolják a nagyvárosi szegénynegyedeket, és elindítják a szegény családok gyermekeit az iskoláztatás útján.

A világbank szerint évente 9 százalékkal nő azoknak a száma, akikre kiterjed valamilyen szociális védőháló, vagyis közvetlen, járulékfizetés nélküli jövedelem-transzferben részesülnek. Ma összesen egymilliárd ember részesül valamilyen szociális transzferben.

Minimálbér az ILO tagországainak 90 százalékában létezik – igaz, sokszor csak bizonyos szektorokban. Ami a munkaidőt illeti, a tagországok mindössze 8 százalékában nincs konkrét, törvényben megszabott maximuma a heti munkaidőnek. Olyan esetek pedig, mint a két évvel ezelőtti, bangladesi üzemi tragédia (Rana Plaza), kiváltják a munkajog gyorsított átszabását, korszerűsítését.

Ez az „evolúció” visszahat a fejlettebb térségekre, így Európára is. A fejlődő világ szabályozó vagy újraelosztó programjai eleinte csak szándékokról, törekvésekről szólnak, és idő kell hozzá, mire a hatásukat is látható módon kifejtik. A gondoskodó állam elemeinek megjelenése azt mutatja: a fejlett és a feltörekvő gazdaságok közötti szociális szakadék széles ugyan, de szűkíthető; méghozzá nemcsak a fejlettek szociális rendszereinek gyengítésével, hanem a feltörekvő gazdaságok szociális dimenziójának erősítése által is.

A szociális állam kifejlődését segíti a demokratizálódás, a társadalmi és politikai stabilitás megőrzésének igénye. A társadalmi békét garantáló intézkedések pozitívan hathatnak a beruházási kedvre és az emberi erőforrások fejlesztésére. Ahogy a feltörekvő országok gazdaságai munkaalapúvá válnak, úgy törekszenek a szociális dimenzió megerősítésére. A kettő között (sem az EU-ban, sem Európán kívül) nincs olyan típusú ellentét, amelyet időnként a balkáni gondolatkörben feltételeznek.

A globalizáció beköszönte óta kedvelt kutatási és vitatéma az is, hogy vajon a migráció hogyan hat a jóléti rendszerekre. Vannak, akik úgy látják, a migráció gyengíti a szolidaritást, mivel heterogénabb társadalmakat hoz létre, így a jóléti rendszerek iránti elkötelezettség is csökken. Ennek a feltételezésnek azonban ellentmondanak az empirikus kutatások. A migránsok sok esetben jelentős nettó befizetői a fogadó országok jóléti kasszáinak, és segítenek azok fenntarthatóvá tételében.

Emellett a bevándorlás előidézheti azt is, hogy a szociálpolitika a fogadó országban új elemekkel bővüljön. Így például Hollandiában a bevándorlás nyomán előállt integrációs szükséglet hívta életre a mikrohitelezést, és általában a szociális vállalkozások támogatásának formáit. Az EU-n belül a korábbinál intenzívebb belső vándorlás is felerősíti a közös szociális szabályozás igényét. A szociális dömping elkerülése érdekében sokan szorgalmazzák a minimálbér közös szabályozását, az eurózónán belül pedig közös munkanélküli biztosítás kialakítását.

Ezek az új intézkedések nem születnek meg maguktól – sok elemzés és vita előz meg minden lépést. A hosszú európai válság után azonban szükség is, lehetőség is van a szociális koordináció megerősítésére. A világgazdasági versenyre a feltörekvő gazdaságok fejleményei miatt ezúttal nehezebb ellenérvként hivatkozni.