Az alkalom szüli a korrupciót

A Szegedi Vadaspark területén épült játszótér kialakítására és üzemeltetésére 2013-ban jogosulatlanul vehettek igénybe mintegy 185 millió forintnyi hazai és európai uniós támogatást. Az ügyészség szerint a gyanú megalapozott. A projekt tényleges bekerülési értéke ugyanis a támogatási szerződésben szereplő költségek csupán 15-20 százaléka volt. A történetben vannak fiktív szerződések, külföldi vállalatok, köztük természetesen egy offshore cég is. Így megy ez nálunk (is). Az internetes kommentelők azt érzékeltetik: nem egyedi e történet.

A többi, nemrég épült játszótér költségét, támogatását is érdemes lenne alaposan megvizsgálni. Ezt tette a Korrupciókutató Központ Budapest is, de nemcsak játszótéri beruházásokkal, hanem úgy 135 ezer közbeszerzési pályázattal, melyeket 2009–2015-ben írtak ki. Az eredmény nem megdöbbentő. Az derült ki, amit sejtünk, saját tapasztalatból megfogalmaztunk: elterjedt a csalás, a költséghizlalás. Ám egészen más, ha a korrupciós érzetet tényekkel is bizonyítják. Az elemzés kimutatta: a közbeszerzéseket áthatja a korrupció, ám az európai uniós kiírásoknál egyértelműen magasabb ez a kockázat, mint a magyar forrásból megvalósulóknál.

Az összes közbeszerzési pénz 40-60 százaléka az EU-ból származik. Ezen pályázatok nyerteseinél gyakori a túlárazás, aminek mértéke akár a 140 százalékot is elérheti – állapítja meg a Korrupciókutató Központ Budapest elemzése. A szegedi játszótérnél ennél jóval vastagabban fogott a ceruza. A 2009–2015 között meghirdetett körülbelül 135 ezer közbeszerzési adatai alapján a kutatók végkövetkeztetése az volt, hogy ezen időszak alatt egyértelműen nőttek a korrupciós kockázatok. Ugyanakkor azt is kimutatták, hogy ahol volt nyilvános ajánlattételi felhívás, ott a túlárazás is ritkábban fordult elő. A nyilvánosság egyébként a versenyt is erősítette, amit ugyancsak utálnak a csalók.

Vagyis a dolog egyszerű: minden közbeszerzési pályázatot – jó, talán a nemzetbiztonságiakat nem – nyilvánossá kell tenni, a bírálat menetét s eredményét is. Már csak azért is, mert közpénzekről van szó. Még akkor is, ha az EU-források esetében ezt kevésbé érezzük át. Ez amolyan ingyenpénz, támogatás, s az a cél, hogy minél többet megszerezzünk – az országnak. Tartja magát ugyanis az a hit: az a lényeg, hogy bejöjjön ez a pénz, a miénk legyen, s a nagy igyekezetben a hatékony, célirányos felhasználásra kevesebb erő jut. Pedig a túlárazásokkal – és persze az értelmetlen felhasználással – saját lehetőségeinket kurtítjuk meg. Annyira világos e tétel! Mégis, mintha elnézők lennénk az EU-források szabálytalan vagy még a korrupt felhasználásával is.

A kormánynak azonban nem kellene elnézőnek lennie. Sőt, az elemzés azt mutatta ki, hogy a 2010-ben bevezetett új közbeszerzési törvény jelentősen csökkentette az átláthatóságot, az uniós közbeszerzések kevésbé transzparensek, mint a magyar forrásból finanszírozottak. A legnagyobb korrupciós kockázatot jelentő egypályázós vagy verseny nélküli közbeszerzések aránya magas, 25-30 százalék között mozog. Sovány vigasz, hogy Lengyelországban ez az arány eléri a 40-45 százalékot is.
Vagyis a tendencia nem kedvez a korrupciómentes megoldásoknak. Terjed a titkosítási folyamat.

Egyre több államhoz kötődő, a köz pénzéből létező intézmény gondolja úgy, hogy bizonyos ügyletei nem tartoznak a nyilvánosságra. Mondvacsinált közérdekkel vagy egyéb, nehezen felfogható indokkal kerülik ki az átláthatóságot. Így a nyilvánvalóan közpénzek felhasználásának nyilvánosságát egyre gyakrabban bírósággal kell kikényszeríteniük az újságíróknak. Legutóbb például az MNB közalapítványairól mondta ki a bíróság a Világgazdaság újságírójának beadványára, hogy azok bizony köztulajdonnak számítanak, tehát gazdálkodásuk is nyilvános. Józan ésszel nehezen érthető, miért gondolhatta ezt valaki másként. De gondolta, s titkolózott. Mint ahogy sokan ezt teszik az EU-forrásokkal, az állam által kiírt közbeszerzéseknél is. Ha megtehetik, megteszik. Az alkalom szüli a korrupciót. Nálunk túl sok az alkalom. Sőt egyre több.