Távol a világháló csápjaitól

A saját néven lévő telefon, bankszámla, közüzemi számlák, jelzáloghitel, avagy bankkártya - jelenleg ezek megléte még korántsem jelenti azt, hogy az illető "lenyomozható" az interneten keresztül, legalábbis a legális csatornákon. Ám amennyiben túl sok nyomot hagynak maguk mögött a világhálón, az elhullajtott morzsákat a keresőprogramok porszívói kegyetlenül felszippantják, s alkalomadtán találatként kidobják azokat az egyes keresésekre. Az internettől való függőségünk pedig egyre nő, ám a keresőprogramok vitathatatlan erősségeik ellenére, miszerint mindenfajta információt előkaparnak, néhány embernek - talán a szerencséjüknek, talán az erőfeszítéseiknek köszönhetően - mégis sikerült láthatatlannak maradniuk előttük. Ami azonos bennük: nem küldözgetnek e-maileket, nincs is postaládájuk, nem készítenek blogokat, nem hoztak létre weblapokat, vagy legalábbis nem a saját nevük alatt. Tartózkodnak attól, hogy mindenfajta kérdőívre válaszoljanak, kisszámú szervezethez tartoznak, amelyek kiszivárogtathatnák adataikat, soha nem iratkoznak fel online hírlevelekre, nem vásárolnak az interneten keresztül, megsemmisítik számláikat, s nem beszélnek telemarketingesekkel. Ezzel pedig, úgy tűnik, megakadályozható, hogy a keresőprogramok foglyul ejtsék az adataikat. S mit lehet tenni ezen túlmenően, hogy a keresőprogramok biztosan ne akadjanak egy személy nyomára? Feltétlen fontos, hogy ne használja saját nevét, s ha e-mail-címet kell kreálnia, akkor se utaljon semmi sem az eredeti nevére, s persze legyen titkos a telefonszáma. Vannak azonban olyanok is, akik maguk sem értik, hogyan sikerült láthatatlannak maradniuk a keresőprogramok elől. Ez alighanem a szerencsének köszönhető, avagy annak, hogy semmilyen szervezetnek, klubnak sem tagjai. Az iskolai, polgári körök, klubok tagjainak névsora ugyanis a legtöbb esetben a weben köt ki, s több társaság is oda "küldi" dolgozóit, miután nevükben iratkozik fel hírlevekre, anélkül, hogy előzetesen figyelmeztetné őket. De akár egy családtag is kiszivárogtathat információt, például úgy, hogy a család származását próbálja felkutatni, s eljuttatja az érintettek nevét egy ilyennel foglalkozó website-ra.

A láthatatlanság persze azoknak is létszükséglet, akik egy bosszúra éhes, dühös ex elől próbálnak menekülni. Az áldozatok gyakran álneveket használnak, amelyek addig, ameddig nem valamilyen bűnös célból készülnek, legálisak. Ez ugyanis védelmet nyújthat számukra, s ez az elsődleges szempont. A hontalanok is védve vannak, hiszen nem használnak számítógépet, nincs közüzemi számlájuk. Bár száz százalékban ők sem lehetnek biztosak abban, hogy az "UnGoogleables"-ek közé tartoznak, hiszen a gimnáziumi, illetve főiskolai "öregdiák"-szervezetben számon tartják őket, gyógyszereket vásárolnak, postafiókszámuk s lejárt hitelkártyájuk van.

Igaz, ha a legnagyobb keresőprogramnak számító Google-on nem akad a saját maga nyomára az illető, az még nem jelenti, hogy a többinél is erre számíthat. Sőt, ha valaki 25 dollárnak megfelelő összeget hajlandó fizetni egy "információs brókernek", igen jók az esélyei arra, hogy valamit talál is. S miután a privát szféra iránti igény az online oldalon is folyamatosan nő, egyre többen hajlandók fizetni azért, hogy megtudják, mi szerepel róluk a világhálón, s még többet azért, hogy onnan valahogyan lekerüljenek.