Menedzseri nyelvtudás most és egy évtizeddel ezelőtt

– Egy 1–10-es skálán (egy a legrosszabb, a tízes a legmagasabb osztályzat), ha nézzük a magyar vezetők nyelvi tudását, akkor 10-15 évvel ezelőtt hányasra álltunk, s hányast kaphatnánk most?

– Például 1998-ban már túl voltunk a privatizáció nagyobb hullámain, a felső vezetők szinte kivétel nélkül mindenütt szembesültek a nyelvtudás fontosságával, jól-rosszul vették az akadályokat, vagy kicserélődtek. A

középvezetők között sokkal tarkább volt a kép, a fiatalabb, az angolt vagy németet jól használó gárda még éppen csak megjelent. Ha nagyon muszáj, osztályozzuk 3-asra az összképet. Több mint tíz év elteltével a felső és középvezetők között – a nyelvtudás, az idegen nyelv használatának képessége terén – jókora

a változás. Továbbra is kevesen vannak, akikre akár egy nyilvános nemzetközi plénum előtt vagy tárgyalás során is jó szívvel bíznánk rá a cég képviseletét, de a szűkebb szakmai kommunikáció során már sokan elboldogulnak. Némi jóindulattal adjunk

6-os osztályzatot.

– Az angol mellett vannak-e trendi nyelvek, amelyek most előtérbe kerülnek (japán, kínai, orosz stb.)?

– Hogyne, trendi nyelvek a rendszerváltást követő első nyelvtanulási pánik lecsengése óta mindig voltak. Előbb a francia és az olasz (előbbi az EU-csatlakozás kapcsán, utóbbi talán a privatizációba bekapcsolódó olasz érdekeltségű cégeknek köszönhetően), később az oroszról gondolta mindenki, hogy újra divatba jön, az utóbbi években pedig a kínait emlegetik.

– Több álláskereső panaszkodik, hogy bár magyar cég keres dolgozót, s később egyáltalán nem kell a napi munkához a nyelv, mégis aktív nyelvtudással veszik csak fel a pályázót. Ön mennyire tapasztalja ezt?

– Ez szerintem a 22-es csapdájának klasszikus esete, ami némileg rokon a „minek a nyelvvizsga, az úgysem jelent semmit, csak egy papír” vélekedéssel. Ha valaki használható nyelvismeret nélkül lát el egy munkakört, akkor igen kicsi az esélye, hogy egy felmerülő problémához bátran, szabadon kezdjen el mondjuk információt keresni az interneten, túllépve a cége és hazai beszállítóinak oldalait. Ha nem tud egy angol vagy német levelet, feljegyzést, rövid technikai leírást jó eséllyel értelmezni, akkor nagy a valószínűsége, hogy ezek mások asztalán landolnak. Egészen addig, míg fel nem vesznek helyette valakit, akinél nem kell erre

tekintettel lenni, aki – hogy borzongató példát hozzak – akkor sem esik kétségbe, ha tűrhető angoltudására alapozva egy rövid német szöveget kell kisilabizálnia. Persze vannak munkakörök, amelyekben az ilyen helyzetek nem mindennaposak. De mikor felmerülnek, annál égetőbbek!

A jelenség talán azt is mutatja, hogy „vállalatként” gondolkodva a rugalmasságnak, sokoldalúságnak, a ma még nem tapasztalt, de bármikor beüthet típusú problémák kivédésének nagyobb

prioritást adunk, mint magánemberként. Az „én munkámban úgysem kell” és a „nyelvvizsga úgyis csak papír” vélekedései ugyanarról a tőről, az önfelmentő, felelősségáthárító igénytelenség tövéről fakadnak. K. I.