Egészség-ügy(?)

A magyar egészségügy helyzete az elmúlt néhány évtizedben drasztikus változásokon ment keresztül. Az állami ellátás színvonalának folyamatos romlása mellett egyre nagyobb problémát okoz az orvosok és ápolók elvándorlása, avagy a szakemberhiány, de a felszerelések minősége és mennyisége mellett az óriási várólisták is növekvő feszültséget okoznak a betegek között. A magánrendelések és magánklinikák szerepe emiatt kimagaslóan fontossá vált, sőt kijelenthető, hogy a honi állami egészségügy már talán nem is létezhetne a kiegészítőszegmens nélkül.

Farkas Levente vagyok, az Erzsébet Dentál & Medical, az Árvai-Barta MED magánklinika és az Oktogon Medical Center tulajdonosa. Mivel a magánrendeléseken nap, mint nap találkozom a betegekkel és az orvosokkal, első kézből tudtam begyűjteni azokat a híreket, információkat és véleményeket, melyek világossá tették számomra, hogy az elmúlt 20-30 évben a nehézségek egyre csak fokozódtak, az egészségügy helyzetének romlása pedig nemhogy megállt volna, inkább tovább súlyosbodott.

Mivel első magánrendelőimet már akkor megnyitottam, amikor Magyarországon még alig volt jellemző ebben a formában az egészségügyi ellátás, óriási tapasztalatot és tudásanyagot sikerült felhalmoznom a témában, melyek egy kicsit más szemszögből talán, de képesek kiválóan összefoglalni, hogy honnan indult, hol tart most, és hová tart az itthoni egészségügy helyzete.

Az egészségüggyel gyakorlatilag senki nem elégedett.

Manapság úton-útfélen erről beszél mindenki. Természetesen elsősorban az állami egészségügyről van szó ilyenkor. Hiába a sok-sok milliárdos beruházás, a betegek mégsem kapják meg a nekik járó optimális ellátást. Mindenki haragszik mindenkire.

Az állami egészségügyi ellátás alapvetően 3 szereplős: a beteg, az ellátó és a finanszírozó. Eme háromszögben levő aránytalanságok eredményezik azt a szituációt, hogy senki nem elégedett. Kicsit boncolgassuk ezt a témakört:

A betegek száma az elmúlt évtizedekben nem változott lényegesen. A társadalom elöregedése azonban abszolút értékben azt eredményezte, hogy az ellátási feladatok száma nőtt. Sőt, a diagnosztikai technikai fejlődések következtében az ezidáig felderítetlen kórképek is diagnosztizálásra kerülhettek, tovább emelve az ellátandó eseteket. Ehhez jön hozzá, hogy az ellátó személyzet létszáma fokozatosan és drasztikusan csökkent. Máris jól látható az aránytalanság. A szakmában maradottakra sokkal nagyobb teher hárul, a kapacitás végessége miatt ezt csak úgy lehet fenntartani, ha az időfaktort növeljük. Ezért nőtt meg a várólisták időtartama, az előjegyzések „végeláthatatlan” hossza. Ráadásul, aki folyamatosan napi 120-140%-on dolgozik, az elfárad, lebetegszik, kiég. Mindannyian rengeteg példát tudunk….

A GDP néhány százalékát kitevő egészségügyi büdzsé véges. Senki nem tudja előre megmondani, hogy az elkövetkező évben hány beteg lesz, milyen plusz feladatokat kell majd a szolgáltatóknak ellátni – csak, hogy egy egészen friss, a koronavírus fertőzés körüli helyzet megoldását említsük. Sokan mondják, hogy az egészségügy „feneketlen lyuk”, amibe akármennyi pénzt teszünk, folyamatosan elnyeli. Ráadásul nincs is „akármennyi” pénz, a források hamar kiürülnek. Kezdődik az adósságfelhalmozás, amit csak a remélhető konszolidáció tud kiegyenlíteni……ha van konszolidáció. Mert, ha nincs, akkor az adósság görgetés örvényében levő szolgáltatóknál a lecke fel van adva. Beteget gyógyítani kell, ha kevés a pénz, akkor olcsóbb eszközökkel, gyógyszerekkel. Vagy a dolgozói cafeteria megvonásával. Valahol spórolni kell.

Laikus számára is jól látható, hogy ez a rendszer legkevésbé sem ideális. Nem véletlen, hogy az állami ellátás mellett progresszíven kialakult egy „párhuzamos” rendszer, az ún. magánegészségügyi szektor. Mi a lényeges különbség? Ha egy mondatban, sőt egy szóban akarnám megválaszolni: minden. Ami az állami rendszerben rosszul, vagy nem működik, az a magán ellátásban igen. Vegyünk néhány példát:

Amikor a beteg panaszossá válik, gyakorlatilag azonnal időpontot kap. A felkínált időpontban a pácienst azonnal fogadja az orvos. Nincs órákig tartó várakozás, nincs túlzsúfolt váró. A magán szolgáltató érdeke – az államiról, lássuk be, ez el nem mondható – a beteg megtartása, sőt, betegforgalom növelése. Ezt akkor érheti el, ha elégedettek a páciensek, akik aztán ajánlják betegtársaiknak is. Nyugodt körülmények között, ideális környezetben, elég időt fordítva a betegekre, magas szakmai színvonalat nyújtva megvalósítható. A magán ellátó mindazt biztosítja, amit az állami rendszer nem, vagy nehezen tud. Csakhogy ez pénzbe kerül. Nem is kevésbe. Így aztán az a beteg, aki megteheti, szükség esetén a társadalombiztosítási járulék rendszeres befizetése mellett kénytelen mélyen a zsebébe nyúlni, ha igénybe kívánja venni a magán egészségügyi szolgáltatót. Színvonalas ellátást kap – de nem ingyen.

Nagyjából mindannyian tisztában vagyunk az állami egészégügyben dolgozók mélyen alulfinanszírozott jövedelmi viszonyaival. Az ellátás „rákfenéjeként” aposztrofált paraszolvencia rendszerről most nem beszélnék, sokan megtették helyettem. A magán ellátók színre lépésével tisztábbá vált egy kicsit a kép, hiszen az orvos magánrendelésen meghatározott – az államihoz képest jóval magasabb – díjért dolgozik, mely után szabályosan adózik. Érthető az orvosi kar átáramlása ebbe a rendszerbe, illetve másod-, harmadállásként való bevállalása. Jó a betegnek, mert nem kell kényelmetlenkedve pénzt dugdosni az orvos zsebébe, jó az orvosnak, mert járulékok levonása után is sokkal jobb bér marad nála, mint a közfinanszírozásban.

A magán szektorban az orvos mellett a vállalkozást üzemeltető pénzügyi szakember, közgazdász is dolgozik, akiknek érdeke a nyereséges üzemeltetés. Teljesítmény alapú rendszerben a költség-hatékony munkavégzés, a jó szakember, megfelelő infrastruktúra, biztos eszköz-háttér és nem utolsó sorban a motiváció a sikeres üzlet alapjai. Sajnos a közfinanszírozott ellátásban ezek egyáltalán nem, vagy csak részben biztosítottak.

Az üzlet fennmaradását jelentősen befolyásolja a kereslet-kínlat. Egyelőre az látszik, hogy a kereslet folyamatosan nő, így a kínálat is egyre nagyobb. Feltételezés szerint a közeljövőben létrejön az egyensúly, amikor már több magán szolgáltató bevonása már „nem éri meg”. Az is megfigyelhető, hogy a kereslet a „garázsrendelőktől” egyre inkább áttolódik a minőségügyi standardnak minden tekintetben megfelelő, komplexebb szolgáltatást nyújtó, több szakmát felsorakoztató magánrendelők – medical centerek – felé. Az egyszemélyes rendelések hátránya az esetleges egyéb diszciplínák bevonása, illetve diagnosztikai lehetőségek nehézkes megszervezése. Ahol minden, vagy legalábbis sok minden együtt van, ott a beteg is jobban érzi magát.

Érintettük már az ún. humán erőforrás kérdését. A magyar egészségügyből jelenleg több, mint ezer orvos, és több tízezer egészségügyi szakdolgozó hiányzik. Az okok mindannyiunk számára ismertek. A maradottaknak el kell végezni az elment emberek munkáját, mondanunk sem kell, ugyanannyi bérért. Ráadásul a magánrendelésen dolgozó orvosok többségének ez a másod-, harmad-, többed- állása. Fals statisztikai adat lát napvilágot, amiben összemosódik a két rendszer, mert az nem mutatkozik meg, hogy 3-4 rendelést ugyanaz az orvos csinál, csak az látszik, hogy az „állás be van töltve”. Ugyanakkor ma még erős tendencia, hogy a magánorvosok többsége megtartja a kórházi állását, hiszen a rendelésen látott betegeinek az esetleges műtétet, kórházi kezelést csak így tudja biztosítani. Ingoványos a talaj, hiszen itt már keveredik a magán – állami szféra. Bár törekvések vannak eme paradoxon leküzdésére, de megoldás híján ezek csak törekvések maradnak. Egyelőre nem ért el átütő sikert a magán egészségügyi biztosítók belépése a képbe, néhány próbálkozás volt- van a fekvőbeteg-ellátásba való bekapcsolódásra.

Jelenleg a magán az ún. járóbeteg ellátást tudja maradéktalanul nyújtani, kiegészítve az egynapos sebészeti ellátással. Országos szinten is kevés az aktív magán fekvőbeteg-ellátás. Tervek, kezdeményezések, beruházások már vannak.

Jövő?

Ember legyen a talpán, aki a magyar egészségüggyel kapcsolatban bármilyen jövőképet fel tud vázolni. Egy biztos: Minden résztvevőtől szemléletváltozásra van szükség. Mit is értek ezalatt: A tájékoztatásnak, az egészségnevelésnek már az óvodás- kisiskolás korban el kell kezdődnie. Az alapvető ismeretek hiánya naponta érezhető, leginkább a fiatalok körében. Fontos lenne a szakszerű egészségnevelés. A páciens ne az interneten kapjon csak tájékoztatást; az általános iskolából kikerülve, de érettségi bizonyítvánnyal a zsebében még inkább egy alapos, minél szélesebb körű tájékozottsággal kellene rendelkeznie. Egészség nem létezik megfelelő megelőzés és szűrés nélkül. Össztársadalmi érdek lenne a prevenció, illetve a betegségek minél koraibb állapotban történő kiszűrése. De nem csak a lehetőséget kellene biztosítani, hanem az emberek hajlandóságát is erősíteni kellene. Magyarország például a rosszindulatú daganatok okozta halálozásban az elszomorító élmezőnyben foglal helyet. Van mit javítani a helyzetünkön.

Szemléletváltozásra van szükség az egészségügyi dolgozóknál is. A kiégett, fáradt, rosszkedvű személyzet munkájába könnyebben csúszik hiba, ez további feszültséget generál a személyzet többi tagja, de a beteg között is. Ilyenkor persze rögtön felmerül a bér kérdése is, de úgy gondolom, sőt, tudom, hogy rosszkedvűen, morcosan az idő is lassabban telik a szolgálat alatt, mint mosolyogva, vidámabban…. És azért „a beteg üdvössége a legfőbb törvény”. Ez nem pénzkérdés.

Ugyanakkor szemléletváltozásra van szükség a finanszírozó részéről is. Be kell lássuk: nem elég a pénz a magyarországi egészségügyi ellátás európai szintre emeléséhez. Fel kell kutatni a forrásokat, biztos – anyagi és erkölcsi – támogatás mellett megfelelő feltételeket kell biztosítani belátható időn belül, hogy a jelenleg a szakmában dolgozók száma tovább ne csökkenjen, inkább növekedésnek induljon. Kiszámítható jövő, biztos munkahely, megbecsülés elengedhetetlen a dolgozók megtartásához, újabb munkavállalók megjelenéséhez.

Zárszó

Egészen fiatalkorom óta fontos volt számomra, hogy másokon segíthessek. Ez az álmom végre valóra vált, még ha az elmúlt évtizedek alatt szembesültem szinte mindennel: örömmel, bánattal, születéssel és halállal egyaránt. Örülök, hogy az általam megálmodott magánklinikák a tapasztalt orvosokkal képesek arra, hogy kimagasló szakértelemmel, megfelelő körülmények között biztosítsák a betegek gyógyulását. Sok-sok év múlva biztosan nagy örömmel gondolok majd vissza arra az időszakra, amikor sikerült végre egyensúlyt teremteni az állami- és a magánegészségügy világában. Mindig is ez a cél vezérelt, ez az álmom, noha ez egy olyan közös feladat, amiben nemcsak nekem, hanem orvosaimnak és a pácienseknek egyaránt fontos szerepük volt, van és lesz is.