Több évtizedet veszíthet el Európa

A mennyiségi monetáris könnyítés (QE), az LTRO és egyéb néven futott körök más-más formában ugyanazt testesítik meg, azaz az utolsó mentsvárat, mivelhogy a kamatok már régen a nulla felé tendálnak, sőt egyes esetekben már negatívba is fordultak, ami aztán végképp kockázati anorexiát okoz.

Jakobsen kiemeli, ezek az intézkedések eleddig rendkívül gyengén muzsikáltak akár gazdasági, akár piaci hatásukat nézzük. A részvények immár 12 év óta lazsálnak, így egyesek (tévesen) már a „részvénypiac kimúlását” kezdik emlegetni. Ha saját nézeteiket kell a piacokra erőltetni, a politikus nem riadnak vissza semmitől, se lopástól, se hazugságtól, se csalástól. Szerintük a cél az eszközt mindenkor szentesíti. Mi, többiek, akik a valóság napjait éljük, tudjuk, hogy ez nem igaz, csakhogy időről-időre elkövetjük ugyanazt a hibát, alulbecsüljük a politikusok céltudatosságát.

Spanyolország lassacskán ugyan, de továbbra is a mentőcsomag felé araszol, a görög ügy veszett fejsze nyele, az európai bankrendszer ma is forráshiányos, és az USA előtt január elsején változatlanul ott tátong a költségvetés verme és Ázsia lába sem mozdul a fékpedálról. Mostanában a Kínából érkező aggasztó megjegyzések és megbízható adatok is ugyanezt igazolják.

Tehát a politikai döntésre készülő két jegybank politikai döntéshozói nyilván „tenni” akarnak valamit, vagy a kivárás helyett legalább a „tettrekészséget” akarják kommunikálni, ami Jakobsen szerint helyes, mert minél kevesebb a makro hatás, annál jobban járunk.

Mindkét jegybanki ülésre visszás politikai környezetben kerül sor: az USA-ban az FOMC nyilván figyelembe veszi az amerikai választásokat, de a Bernanke-féle derűs csapat, Greenspan mintájára, már nem igazodik ahhoz, hogy a választás évében illik „semlegesnek” maradni. A politikai döntéshozók magukból kikelve kardoskodnak a banki tartalékok után fizetett kamat csökkentése, a Fed nulla kamatlábas politikájának 2015-ig történő meghosszabbítása és egyéb intézkedések mellett.

Draghi, az EKB olasz elnöke végre kimutatta foga fehérjét, nevezetesen azt, hogy ízig-vérig befektetési- és jegybankár. Ha netán kudarcot vall, akkor nemcsak a hitelessége esik kútba, hanem az a néhány helyes lépés is meghiúsul, amelyeket az európai hivatalnokok az elmúlt három évben tettek.

Ráadásul a Bundesbank, jó okkal, továbbra is nyilvánvalóan „obstruál”. Sokan képtelenek felfogni, hogy Németországgal az élen egész Európa vesztene azon, ha a németek beadnák a derekukat, és „mélyen a zsebükbe nyúlnának”. Egy ilyen lépést azonnali leminősítés követne, az „európai mag” finanszírozása erőteljesen megemelkedve romló gazdasági helyzetet és visszaeső termelést, azaz olyan forgatókönyvet eredményezne, amely máris kimondottan negatív.

Közben Európa maradék részének kormányai és bankjai számára az EKB biztosítaná a finanszírozást, ehhez még több pénzt kellene nyomtatni, és a szükséges reformok is a távolabbi jövőbe tolódnának.

Jakobsen szerint 90 százalék az esély arra, hogy Európa a jelenlegi politikai pálya mentén a japanizálódás felé sodródik. Az adósságválságra az újabb adósság nem gyógyír. Ha így folytatjuk, évtizedek lehetőségeit vesztegetjük el, mert ezen az úton befektetési kultúránkra az lesz a jellemző, hogy pénzünket saját kormányaink papírjaiba és nem hiteles vállalkozásokba fektetjük, azaz az 1911 óta jellemző mintegy 6 százaléknyi hosszú távú megtérülésnél nem is számíthatunk jobbra, legalábbis Bill Gross legfrissebb kitekintése szerint.