A globalizáció és Amerika egymásra utaltsága

Amerika már nem a gazdasági élet közepe, mivel a gazdasági életnek nincs többé középpontja. Az, hogy McCain és Obama szenátor hogyan értelmezi e jelenséget, valamennyiünket érint.

Az amerikai előválasztások során elhangzott protekcionista és kereskedelemellenes szavak arra engednek következtetni, hogy sok amerikai úgy gondolja, a globális gazdasági változások mintegy kiegyenlítik az erőviszonyokat: Ázsia fejlődik, mi hanyatlunk. A gazdasági egyenlőtlenségek a különböző országok között csökkennek, ugyanakkor társadalmainkon belül erősödnek. A globalizációs folyamatban ezentúl nem szereplők, hanem nézők vagyunk. Egyre több európai gondolkodik ugyanígy.

Nem tagadható, hogy a globa-lizációnak is megvannak a maga árnyoldalai. A globalizációt jelentő gazdasági integráció és nyitott piacok ugyanakkor messzemenően a gazdasági jólét növelésének rendelkezésünkre álló legjobb eszközei, amelyek alapvetően hozzájárulnak a globális stabilitáshoz. Kizárólag az együttműködésre kész stabil államok tudnak majd szembenézni a különféle erőforrások (energia, élelmiszer és víz) apadásával. Az Egyesült Államok a nyitottsága révén hatvan éve támogatja a gazdaság nemzetközivé válását. A globalizációba vetett bizalom megrendülése Amerikában megkérdőjelezheti ezt a jelenséget.

Az új exportnagyhatalmak (India és Kína) megjelenése nem ütközik Amerika és Európa érdekeivel, amennyiben továbbra is befektetünk a gazdasági versenyképességbe, és kihasználjuk viszonylagos előnyeinket.

E gazdaságok növekedése manapság a világszintű kereslet alapvető forrása, amelyből mi is részesülünk: az általunk készített és értékesített áruk leggyorsabban növekedő piacait képviselik. A tőlük importált versenyképes árú termékek egy évtizede tartják alacsonyan az inflációt az európaiak és az amerikaiak számára.

Valójában inkább a fejlődő világ esetleges kudarcától, mintsem sikerétől kellene jobban tartanunk. A fejlődő világ növekedésének megtorpanása – különösen Kínában – szegényebbé és ingatagabbá tenné a világot. A fejlődő világ felemelkedése elleni törekvések – azon túl, hogy erkölcstelenek – saját gazdasági és politikai érdekeinket is sértik.

Gazdasági jelentőségének csökkenése miatti aggodalma vagy nemzetközi kötelezettségvállalásának visszavonása helyett az USA-nak és Európának meg kellene inkább újítania azokat a globális intézményi kereteket, amelyek szükségesek ahhoz, hogy ezen országok új csoportja az éghajlatváltozásról, az energiabiztonságról és a kereskedelemről szóló nehéz viták során együtt tudjon dolgozni. Át kell alakítanunk ezeket az intézményeket (ENSZ, WTO, IMF), hogy lehetőségeket teremtsünk a feltörekvő gazdaságoknak nem csupán jogaik gyakorlására, hanem a felelősségvállalásra is.

A probléma az, hogy amikor leginkább szükségünk van a gazdaság nemzetközivé válásának eszközeire, akkor saját politikánk az ellenkező irányba tart. A gazdasági nacionalizmus egy súlyosabb probléma tünete. Nem alakíthatjuk a globalizációt a protekcionizmus alapvető okainak megoldása nélkül. Ez azt jelenti, hogy meg kell szüntetnünk a gazdasági bizonytalanságot és egyenlőtlenséget a saját társadalmainkban.

A protekcionizmus a pénztárcánknál kezdődik. Az amerikaiak és az európaiak örömmel fogadhatják a tényt, hogy a globa-lizáció csökkenti az országok közötti egyenlőtlenségeket, ugyanakkor jobban aggódnak amiatt, hogy saját országukon belül azok esetleg növekedhetnek. Amennyiben meg akarjuk védeni saját nyitott gazdaságainkat, olyan társadalmi szerződést kell kialakítanunk, amely társadalmainkban is véd a gazdasági bizonytalanság és egyenlőtlenség ellen.

Az, hogy a globalizáció és az aktív jóléti állam egymással öszszeegyeztethetetlen, egy mélyen gyökerező politikai hiedelem, különösen az Egyesült Államokban. A Gazdasági Együttműködési és Fejlesztési Szervezet (OECD) elmúlt húsz év során gyűjtött adataiból kiderül, hogy azok az erős jóléti államok, amelyek támogatták a munkaerő-piaci flexibilitást, az oktatás és az átképzés magas szintjét, valamint elősegítették a nők és az idős munkavállalók munkában maradását, jobban készítették fel országukat a globalizációra, mint a gyengébbek. A legversenyképesebb OECD-országok többet költöttek közjavakra is, és nem haboztak segíteni polgáraiknak abban, hogy felkészüljenek az életben előforduló legnagyobb gazdasági kockázatokra, különösen a munkanélküliségre és az egészségbiztosításra.

A skandináv országok és az Egyesült Államok a jólétet és a versenyképességet figyelembe véve hasonló hasznokhoz jutott a globalizáció során, ugyanakkor nagyon különbözően osztotta el azokat. Melyik politikai kultúrában fenntarthatóbb a globalizáció? Tíz svédből egy gondolja úgy, hogy a globalizáció ártalmas a társadalomra. Amerikában ez az arány öt a tízhez.

Ez nem csupán az USA számára nyújt kihívást: sok európai szociális modell is megbukott e vizsgán. A haladás híveinek az Egyesült Államokban és Európában újra kellene indítaniuk a New Deal-koncepciót, amely azért küzd, hogy a kormányok segítsék a polgárokat a nyitott gazdaság kiaknázásában, ahelyett hogy sorsukra hagynák őket. A polgáraikat védő államoknak nem feltétlenül kell protekcionistáknak lenniük.

Európa és az USA továbbra is jobban ki tudja majd aknázni a globalizációt, mint ahogy mi azt gondoljuk, és a nyitás visszautasításával többet veszíthet, mint ahogyan azt néha elképzeljük. A világnak arra van szüksége, hogy Obama vagy McCain elnök elismerje: a globalizációnak Amerikára, Amerikának pedig a globalizációra van szüksége.

A szerző az Európai Unió kereskedelmi biztosa