Fókuszban a devizahitelek

A teljes hitelállományon belül nem mindegy, hogy milyen a deviza-, illetve forintalapú hitelek aránya. Ezt az arányt alapvetően a hazai nominális kamatokba beépülő, az ország sebezhetőségét kifejező kockázati prémium határozza meg. Ez a felár részben a forintárfolyam leértékelődési kockázatát, részben a magyar adósok nemfizetési valószínűségét tükrözi. Mindkettő szoros összefüggésben van az állam nagymértékű eladósodottságával, annak finanszírozási szükségletével, illetve a jövőbeni inflációt övező bizonytalansággal. A külföldi kamatokat meghaladó hazai kamatok arra ösztönzik a bankokat, hogy devizában hitelezzenek, a háztartásokat és a vállalatokat pedig arra, hogy devizában adósodjanak el.

A monetáris politika elsődleges célja az árstabilitás elérése, amit a Magyarországhoz hasonló kis, nyitott gazdaságokban elsősorban az árfolyam erősítésével tud véghezvinni, ugyanis az erősebb árfolyam az importált termékek árait csökkenti, és a hazai termelőket árversenyre kényszeríti. A magasabb reálkamatláb ugyanakkor nagyobb megtakarításra, a fogyasztás elhalasztására is ösztönzi a háztartásokat, és így a kereslet visszafogásával is hat.

A devizahitelezés kétségtelenül tompítja a monetáris politika transzmissziós mechanizmusának hatékonyságát. Egyrészt a forintban meghatározott alapkamat közvetlenül vajmi kevés hatást gyakorol a devizahitelek költségére, ezáltal a devizában eladósodó vállalkozókra, illetve lakosságra. Másrészt, mivel a jegybanki alapkamat emelkedése együtt jár az árfolyam erősödésével, nem tudjuk kizárni az árfolyamváltozásnak a hitelfelvevőkre gyakorolt hatását. Egy árfolyam-erősödés alacsonyabb törlesztőrészletet eredményezhet a devizahitel-adósok esetében, ami növelheti a felhasználható jövedelmet és a fogyasztást. Ez összességében – bár kismértékben – csökkenti az árfolyam-erősödés inflációt leszorító hatását.

A monetáris szigor az árstabilitás elérését célozza. Az alacsonyabb infláció hosszú távon alacsonyabb forintkamatot is jelent, ami a forinthiteleket attraktívvá teszi a devizahitelekkel szemben. Csehországban és Szlovákiában például a fiskális fegyelem és a kismértékű infláció miatt olyan alacsony kamatkörnyezet tudott kialakulni az elmúlt években, amely megakadályozta a devizahitelezés térnyerését. Ez jól bizonyítja, hogy a fiskális, monetáris és pénzügyi stabilitás hosszú távon egymást erősítő folyamatok. Rövid távon a magasabb kamatkülönbözet a devizahitelek részarányát növelheti, de ez nem szükségszerű, hiszen a vállalati hiteleknél évek óta lényegében változatlan a devizahitelek részaránya.

A devizahitelezés visszaszorítását szolgáló hatékony hatósági eszközök köre szűkös. A nemzetközi gyakorlat azt mutatja, hogy a devizahitelezés visszaszorításában főként a prudenciális és felügyeleti eszközök kaphatnak szerepet. Ide sorolhatók a szigorúbb eszközminősítési, céltartalék-képzési, illetve kockázatkezelési követelmények, a fogyasztóvédelmi szabályok erősítése. Az úgynevezett Basel II tőkekövetelmény-szabályozás második pillére magasabb tőkekövetelmény előírására is lehetőséget ad. Az eszközök a szabályozói arbitrázs miatt azonban könynyen kikerülhetők.

A devizahitelezés szervesen összekapcsolódik Magyarország konvergenciafolyamatával, és kockázatai csak a devizahitelezést kiváltó makrogazdasági egyensúlytalanságok mérséklésével csökkenthetők. A devizahitelezés mozgatórugóját jelentő árelőnyt a fiskális konszolidáció és az árstabilitás következetes megvalósítása szüntetheti meg.

A szerző a Magyar Nemzeti Bank alelnöke